Ha egy férfi helyes és okos, vagy meleg, vagy sorozatgyilkos

2019.05.31 13:49 EjjeliFereg Olvasottság: 796x

1

...szokták mondani a nők, Ted R. Bundy esetében pedig enyhe kifejezés, hogy tűpontos ez a szarkasztikus meglátás.

Először is nagyon fontos, hogy véleményem spoileres (!természetesen), így az, aki csak egy ajánlót szeretne olvasni a filmről, most hagyja el ezt a oldalt a saját érdekében!

Rengeteg hasonló filmet láttunk már olyan vonatkozásban, amikor egy híres/hírhedt alak életét a hozzá legközelebb álló – általában a párja – szemszögéből mesélik el. Ezek a filmek rendre nem tudták kielégíteni azokat az igényeket, hogy megismerjük azt az embert, akiről szól a film, vagy legalább a tetteit (gondolok itt a Loving Pablora vagy a Mindenség elméletére). Éppen ezért személy szerint én már szkeptikusan állok ezekhez a filmekhez, Ted Bundy élete és "munkássága" azonban valamilyen beteg módon magával ragadó, a szereposztása (Zac Efron, Lily Collis, Kaya Scodelairo, John Malkovich) pedig önmagában egy olyan nívós elem, ami miatt érdemes egy filmet megnézni. Így sor is került az Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány (a címválasztásra még visszatérünk) c. alkotásra, minden előzetes ellenérzés ellenére. Legnagyobb örömömre azt tudom mondani, hogy végre a már említett kategóriában egy rendkívül kimagasló filmet láttam, ami megérdemli az 5 csillagot.

A színészi játékra nem is térnék ki külön, egyszerűen mindenki zseniális volt. Persze, egy olyan legenda, mint Malkovich esetében ez elvárható, de szerintem sokaknak volt olyan érzése, hogy a High School Musical és a Baywatch B-kategóriás vígjátékába illő mainstream macsója, Zac Efron nem fog tudni maradandót alkotni az USA (és mondhatni a világ) történetének egyik legbrutálisabb sorozatgyilkosának a bőrében. De, tudott.

Véleményem szerint a film zsenialitása az atmoszférában és a részletekben rejlik. A szavakkal leírhatatlan hangulatteremtésre pedig minden lehetséges eszközzel ráerősítettek. Egy alapvetően a '70 években játszódó filmben ez elvárás, de rengeteg példát láttunk már arra, hogy nem teljesítette az elvárást egy-egy alkotás. Ez azonban maradéktalanul hozta, az autók, a ruhák, a smink, az utcaképek, minden tekintetében. Számos archív felvételt is használt, ezek alapján lehet igazán belőni, mennyire részletes a világ, amit felépítettek, hiszen ezek a felvételek egy másodpercig sem lógnak ki a film többi jelentéből.

Liz (Lily Collins) percről percre, jelenetről jelenetre veszíti el a reményt és a saját józan ítélőképességét. Ezt pedig nemcsak a sminken és az egyre gyarapodó üres alkoholos üvegeken látjuk, de a jeleneteinek a bevilágításán és a plánok váltakozásán is. Egyre sötétebb és egyre közelibb képet látunk róla, míg a film utolsó képkocáin, miután végre megtudta az igazságot, és sikerült elengednie szerelmét, már ismét egy napfényes totálban tetszeleg szerettei körében. Ezzel szemben Ted mindvégig az a nyugodt, sármos, megkapó jelenség, akibe Liz beleszeretett, csupán 1-2 megborulása van az egész filmben – pont olyan, amilyennek párja a könyvben leírta, és amilyen a korabeli cikkek és tudósítások alapján valójában volt. Aki ismeri Ted Bundy történetét, vagy aki felkészülten ült be a filmre, az tudhatja például, hogy a gyilkos leleplezésének egyik legkardinálisabb pontja volt egy bőrkesztyű. Ezt a ruhadarabot pedig látjuk a filmben, azonban csupán másodpercekig (a kihallgató szobában a rendőrségen), és egy kicsit sem erősítenek rá, hogy srácok, ez az, ez az a kesztyű, ami Bundy vesztéhez vezetett. Ahogyan az sem hangsúlyos a filmben, hogy Ted mennyire számított álompasinak, mégis rengeteg APRÓ utalást kapunk erre (gondolok itt például a könyvtári jelenetre, ahol csupán kb. 1 percet tölt el, de legalább 4 lány flörtölne vele ez idő alatt). Ezek a részletek egyáltalán nem hangsúlyosak, pont ettől zseniális, hiszen nem akarja nekünk megmagyarázni, hogy mennyire elragadó srác, ahogy azt sem részletezi, hogy milyen rendőri munka volt az elfogása mögött. Csupán azért, mert mi, nézők Ted Bundyról kapunk egy képet, és nem a "munkásságáról".

És ezzel el is érkezünk a film climaxához, a legerősebb pontjához. Sok nézőnek lehetett – ahogy eleinte nekem is személy szerint – hiányérzete a gyilkosságokkal kapcsolatban. Mégis egy olyan sorozatgyilkosról beszélünk, aki legalább(!!!) 30 fiatal lány életét vette el, legalább 30 családot tett tönkre csupán pár év leforgása alatt, ettől Ted Bundy Ted Bundy, és mégis. A film próbálja velünk elhitetni, hogy ez a fazon, TÉNYLEG lehet, hogy ártatlan, tényleg lehet, hogy csak a rendszer áldozata. Végig ezt a képet építi fel, és már-már el is hiszi az ember. Erre az utolsó percekben látunk tőle egy vallomást, majd néhány képkockán keresztül végigkísérhetjük az egyik gyilkosságát. Alapvetően egy olyan emberről beszélünk, akinek tettei átkozottul veszettek, sokkolóan gonoszak és hitványak, ezzel szemben egy olyan semmilyen gyilkosságát mutatják meg nekünk, hogy arra nincsenek szavak. Ez végtelen kegyetlen, horrorfilmbe illő trancsírozásra vár az ember, amilyeneket valóban elkövetett, ehelyett kapunk egy rosszabb akciófilmes kivégzést... és mégis, ez a jelenet elképesztő kielégítő. Megcáfolja a közvéleményt, megcáfolja azt, hogy Ted Bundy egy rendes, törvénytisztelő állampolgár, és megmutatja a valóságot. Megmutatja azt az elmebeteg, veszett, gonosz és hitvány sorozatgyilkost, aki Ted Bundy valójában volt. Éppen ezért nem is volt szükség a vérre, a fröcsögő agydarabokra, ahogy arra sem volt szükség, hogy egynél több áldozatának lássuk tragikus utolsó másodperceit. Végig feszülten ültem, hogy most akkor mégiscsak ez egy rendes ember volt valaki szerint, valaki szerint, aki hitt benne és támogatta, és most tényleg, az egyetlen olyan ember által kell őt bemutatni, aki olyannak látta, amilyen nem volt ? Ordítottam belül, miért kell ezt?! Majd jön az a jelenet, ami ezt felülírja és ugyanolyan megkönnyebbülést éreztem, mint Liz a film végén. Számtalan zseniális jelenettel és dialóggal operál még a film. Gondolok itt a tárgyalásokra vagy az egyéb remek karakterekkel, mint az első törvényszolga, vagy a védőügyvédek. Órákon át lehetne elemezni ezeket az apró, de valóban zseniális részleteket, de úgy gondolom, a legfontosabbakra kitértünk.

Így térjünk ki a negatívumokra is! Hiszen pont attól tökéletes a film, hogy nem hibátlan. Említettem azt, hogy az apró, de fontos részleteket nem hangsúlyozza ki a film. A legtöbb esetben tényleg nem, azonban a végén egy elég szájbarágós montázst látunk arról, ahogy Liz összerakja a képet. Itt – a többivel ellentétben – hosszú másodpercekre kihangsúlyoznak minden olyan részletet, ami arra utal, hogy Ted nem az, akinek Liz megismerte. Ezzel pedig pont azt a varázslatos hangulatot rontja el, amit a többi esetben nem... A másik óriási hibája a filmnek, hogy Ted családjáról nem tudunk meg semmit. Tudniillik a férfi úgy nevelkedett, hogy hosszú évekig azt hitte, az édesanyja a nővére, a nagyszülei pedig a szülei. Életének ezt a kardinális pontját kicsit sem látjuk majd – sajnos –, erre rá is erősít a film azzal, hogy az ítélethirdetés előtt behozza a képbe Bundy édesanyját... Ami elkerülhetetlen, ha történelem hű akar lenni, azonban legalább egy telefonhívást hallottunk/láttunk volna előtte, ahol keresi az édesanyját, vagy legalább Liz kérdezte volna meg, hogy mikor mutatja már be a szüleinek. Így csak feldobtak egy meccslabdát, olyan magasra, hogy azt már senki nem tudta leütni.

Végül, ahogy ígértem: a címmel nagyon sokáig nem voltam kibékülve. Legalább négy ismerősömnek el kellett mondanom, melyik filmet nézem meg, mire megjegyeztem a címet. Úgy hangzik, mint egy jó PR fogás egy közeledő blockusterhez, nem címnek való. Aztán kiderül, hogy ez egy olyan mondat, ami valóban elhangzott Ted Bundy tárgyalásán, ráadásul az ítéletet hirdető bíró szájából. Ekkor elszállt minden ellenérzésem a cím választással kapcsolatban, sőt! Bele is szerettem. Márpedig azért, mert Theodore Robert Bundy egy átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány alak volt, a róla készült film pedig átkozottul magával ragadó, sokkolóan részletes és zseniális.