Tavaszi szél vizet áraszt... R.I.P Freddie Mercury

2021.10.18 13:37 Főnix007 Olvasottság: 935x

8

Freddie Mercury, az emlékében halhatatlan legenda, született Farrokh Bulsara. Freddie származása igencsak sokat firtatott, de hivatalosan indiai származású, és párszi. Ezt azért fontos megemlíteni, mert nagyon szégyellte a származását, nála ez mindig tabu volt… Bármi megértéséhez alaposság kell, és ha csak véleményt akarunk írni, azt akkor is meg tudjuk tenni, ha semmi tisztelet és méltóság nincs bennünk. A kritikához valami több kell. A kritika nem lehet érzelem és ízlés terméke, mert akkor csak ítélkezés születik, ám annak nemcsak hogy értelme nincs, hanem köze nem lesz a valósághoz. Sajnos a film is pont ilyen, és az egyik szemem most bizony nagyon sír.

A Bohemian Rhapsody egy életrajzi filmnek készült, és személy szerint hatalmas izgalommal vártam. Ennek az az előzménye, hogy amikor én általános iskolai végzős voltam, 1989-ben, mindenki Depheche Mode vagy Bonansa Banzai, illetve Michael Jackson rajongó, én meg Queen rajongó voltam. Akkor lettem szerelmes a Queen zenéjébe, amikor Magyarországra jöttek 1986 . július 27-én, és akkor még, 10 évesen semmit nem értettem az angol szövegből – lévén, hogy nálunk akkoriban a magyaron kívül csak egy nyelv volt ajánlott. Később a koncertet Édesanyámmal néztük meg a fekete-fehér Junoszt televíziónkon. A szívverésem heves lett, és eufóriában úsztam végig. Olyan hangulata volt a koncertnek, hogy Anyuval sírtunk… Egyrészt Freddie elképesztően tiszta és gyönyörű orgánumától, másrészt attól a hatalmas tisztelettől és gesztustól, amiért a mi ritka nehéz nyelvünkön képes volt megtanulni egy gyönyörű magyar népdal szövegét. Annyira cuki volt, amikor tenyérből puskázott, ritka megható jelenet volt az is.

Nem szívesen emlékszem vissza erre az időszakra, mert szánalmasan sok bántást kaptam, mégpedig pont Freddie miatt. Természetesen nem Freddie tehetett róla, hanem az, ahogyan kezelték őt a médiában. Mindenkit megnyugtatok, a gyerekek nem kevésbé gonoszak és kegyetlenek, mint a felnőttek, csak még kiskorúak. Abban az időben pedig a homoszexualitás felvállalása óriási megvetést vont maga után, főleg a „keleti blokkban”.

Évtizedek teltek el, de a Queen zenéje a mai napig hatalmas bizsergést vált ki belőlem, akárcsak Freddie hangja. Imádom, ahogy imádom George Michael hangját is, és Elton John hangját is. Mielőtt még bárki kombinálni szeretne, leszögezem: heteroszexuális vagyok. Engem viszont sosem az érdekelt egy előadóművész esetében, hogy milyen identitású. Sajnos erről a témáról olyan szinten nem szabad, és nem lehet intelligensen beszélni, hogy az gyomorforgató. A szélsőségesség természetesen nem olyan jelenség, amivel egyetlen másodpercig is hajlandó lennék azonosulni, de megvetem és gyűlölöm azokat, akik már annyira erős fóbiában leledzenek, hogy ha egy férfi passzos nadrágot visel, vagy minimálisan feminin, azonnal elindul irányába a célozgatás, az alantas susmus, a találgatás, és bármi miatt, ami szerintük nem férfias viselkedés, azonnal elhangzik az ítélet. Tudom, miről beszélek, mert az áldozata voltam ennek az iszonyúan primitív szellemi megítélésnek.

Visszatérve a filmre ezért is vártam ekkora izgalommal, mert az életem része a Queen, és amikor Freddie Mercury meghalt, az olyan volt, mint amikor több hónap sötétség borul a Földre, és csillagtalanok az éjszakák. Pokolian hiányzott. Persze nem csak ő... Amikor végre megszületett ez a film, nagyon boldog voltam. Tény és való, Freddie Mercurit nem lehet visszaadni, és ehhez még egy igencsak nagyszerű Rami Malek is kevésnek bizonyult, de küzdött, és ami tőle telt, azt Rami bele is tette. Sajnos ezt a „tökéles” emberek elfelejtik megemlíteni, csak a hatalmas becsmérlésre futja szegény színész irányában, ám ők biztosan nem hallották Rami beszédét az Oscar-gálán, amikor átvette a szobrot. Ugyan mondja már nekem valaki, vajon mekkora hitelességgel tudta visszaadni Michael Jacksont Navi, vagy Prince-t vajon ki fogja tudni jól alakítani a tervezett életrajzi filmben?

Maradjunk annyiban, hogy ezen a világon mindenkiből egy van, és senki, de senki nem tudja visszaadni tökéletesen az eredetit, mert lehetetlen! Egy kisgyereknek csak egy Anyukája van, és senki nem fogja neki hitelesen alakítani az Édesanyját. Így Freddie Mercury sem visszaadható, a legjobb szándék ellenére sem. Annyiban viszont egyet kell értenem, hogy igen szerencsétlenül nyúltak hozzá Freddie személyiségéhez, így sajnos egy nagyon megosztó személyiséget láthattunk. Arról nem is beszélve, hogy a történet szálai zömében teljesen valótlanok. Ebben többek közt azt nem értem, hogyan mehetett bele Brian May és bárki, akinek fontos kellett volna, hogy legyen a valóság ábrázolása, ha már életrajzi film. Ez sajnos hatalmas etikai vétség minden olyan ember részéről, aki Freddie életében részt vett, ezt most lássuk be! Innentől ez sajnos nem életrajzi film, hanem egy film, ami meglovagolta a legenda óriási nevét, és gúnyt űzött az életrajzi filmekből.

Miért is mondom ezt? Többek közt azért, mert Freddie egyáltalán nem úgy került be a zenekarba, ahogyan az a filmben zajlik. Freddie-t maga Tim Staffel ajánlotta be maga helyett, mivel remek kapcsolatban voltak. Az, hogy Mary Austinnal sem úgy ismerkedett meg, mint a filmben, még csak-csak benyelhető volna, de minden más is erősen sántít, mint a Paul Prenterrel való kapcsolat működése a valóságban. A legdurvább az állítólagos szakítás a 4 millió dolláros szólókarrier miatt. A Queen hivatalosan soha nem vált szét, és gyakorlatilag Freddie külön szóló karrierje mellett ugyanúgy dolgozott a zenekarral. Azt is fontos megemlíteni, hogy mind Brian May, mind Roger Taylor adtak ki saját albumot, mire Mercury kiadta a Mr. Bad Guy-t. Ez nagyon visszataszító, mert Freddie-t egy élvhajhász homoszexuális prostituáltnak, mindemellett pénzéhes, lelketlen, becsvágyó karrieristaként ábrázolja. Ez csúnya munka, és teljesen hiteltelenné tette a szememben az életrajzi filmeket. Úgy látszik, a filmipar új szekciót alkotott, mégpedig az életrajzi kamufilm kategóriát.

Boldog vagyok, hogy egykori bálványomat végre filmre vitték, és egy jelenlegi nagy kedvencem (Rami Malek) játszhatta, de szomorú vagyok a végtelenségig, hogy így szembe köpték Freddie emlékét, és a miénkét, a rajongóiét. Még szerencse, hogy akit az ember igazán szeret, arról többet tud, mint azok, akik nem szeretik, és be akarják szennyezni az emlékét sok százmillió dollárért. Nyilván nem volt szent Freddie sem, de sem gonosz, sem ártó ember nem volt. A dalok többségét ő írta, és ha valaki érti is őket, biztosan potyog a könnye, ha hallgatja. Bármilyen is volt Freddie Mercury, a bálványom marad, amíg élek. Elszorult, fájó szívvel minden valódi rajongónak ezt üzenem összegzésül: „The Show Must Go On”.