A Moonfall Roland Emmerich életművének szinte esszenciális darabja: egyszerre grandiózus, abszurd, technikailag lenyűgöző és narratív szempontból végletekig túlterhelt. Ez a film nem egyszerűen katasztrófa-mozi, hanem egyfajta önreflexív csúcspont, ahol Emmerich minden korábbi témáját – világvége, tudományos fantázia, emberi heroizmus – egyetlen, fékezhetetlen látványcunamiba sűríti. Az eredmény egyszerre szórakoztató és zavarba ejtő. Az alapszituáció már önmagában is extrém: a Hold letér a pályájáról, és fokozatosan a Föld felé zuhan.
A film nem elégszik meg ezzel az ötlettel, hanem tovább emeli a tétet egy mesterséges intelligenciáról, ősi civilizációkról és kozmikus összeesküvésekről szóló mitológiával. Ez az ambíció egyszerre dicséretes és problematikus. Emmerich mindig is szeretett nagyban gondolkodni, ám itt a koncepciók egymásra torlódása gyakran a koherencia rovására megy. A főszereplők – Halle Berry, Patrick Wilson és John Bradley – becsületesen helytállnak egy nehéz feladatban: emberi érzelmeket kell vinniük egy olyan történetbe, amely folyamatosan túllicitálja önmagát.
Halle Berry karaktere a klasszikus Emmerich-hősnő: kompetens, elszánt, de forgatókönyvileg alig hagyják kibontakozni. Patrick Wilson kissé fáradt karizmával hozza az egykori űrhajóst, míg John Bradley összeesküvés-hívő figurája a film humorforrása – és egyben az egyik leginkább megosztó eleme. Ami egy ideig üdítő önirónia, az a film előrehaladtával gyakran súlytalanná válik. A Moonfall igazi főszereplője azonban nem az ember, hanem a látvány. Emmerich itt is mestermunkát végez a pusztítás ábrázolásában: a gravitációs anomáliák, a városokat elsöprő árapályhullámok és a Hold közelségének vizuális megjelenítése lenyűgöző. Ugyanakkor a film olyan mértékben támaszkodik a CGI-ra, hogy az emberi lépték időnként teljesen elveszik. A katasztrófa nem fenyegetésként, hanem állandó háttérzajként van jelen. A legnagyobb gond a film tónusával van. A Moonfall láthatóan komolyan veszi önmagát, miközben az alapötletei gyakran a science fiction paródiájának határát súrolják. Ez a kettősség nem mindig tud összeérni. Ha a film bátrabban vállalta volna az öniróniát, könnyedebb, szórakoztatóbb élmény lehetett volna; ha pedig szigorúbban ragaszkodik a drámai hangvételhez, nagyobb érzelmi súlyt nyerhetett volna. Így viszont gyakran két szék között marad. Tematikusan a Moonfall érdekes, de felszínes kérdéseket vet fel: az emberiség eredetéről, a technológia önpusztító természetéről és az intelligens élet lehetőségéről. Ezek a gondolatok azonban inkább expozíciós monológokban jelennek meg, mint valódi narratív konfliktusokban. A film nem bontja ki őket, csak egymás mellé helyezi. A Moonfall egy tipikus Roland Emmerich-film: túlzó, hangos, logikátlan – és bizonyos értelemben szórakoztató. Nem a hitelesség vagy a karakterdráma miatt működik, hanem azért, mert gátlástalanul grandiózus. Egy olyan film, amelyet nem érdemes komolyan venni, de látványos túlzásaival képes elérni, amit akar: elkápráztatni, majd kifárasztani a nézőt. Ez nem a Hold bukása – hanem a józan észé. És pontosan ezért lesz sokak számára bűnös élvezet.
52 Moonfall (2022)
akció | fantasy | kaland | katasztrófafilm | sci-fi
Egy titokzatos erő mozdítja ki a Holdat pályájáról, amely végzetes következménnyel járhat az emberi civilizációra nézne. Csupán hetek maradtak hátra, hogy a Föld és a Hold... több»
Szereplők: Halle Berry, Donald Sutherland, Patrick Wilson, Michael Peña, Stephen Bogaert
