Ha bírod a fekete humorral átitatott vígjátékokat és a zúzós metál zenét, akkor a Heavy túra garantáltan elnyeri a tetszésedet!
Arról, hogy a skandinávoknak van humorérzéke, méghozzá nem is akármilyen, már rég meggyőződtem (elég volt ehhez néhány Aki Kaurismaki film, no meg a szintén zseniális Picasso kalandjai). S ha ezt a mentalitást vegyítik a másik híres exportcikkükkel (a muzsikájukkal), akkor abból megteremtődik a Turné (This Is Spinal Tap) finn kistesója, a Heavy túra. A történet szerint négy kisvárosi srác nem kevesebb mint 12 éve alkot egy zenekart, ám még saját számuk sincs, és még az első koncertjükre sem került sor. A tagok már önmagukban is megérnek egy külön misét: Pasi (a basszeros), a két lábon járó metál enciklopédia, aki két másodperc alatt felismer egy zeneszámot, Jyrki (a dobos), a lelkes, aki mindig a maximumon pörög, s bármit megadna, hogy felléphessen a banda, és Lotvonen az érzékeny lelkű, de kissé idegbajos gitáros, aki talán örökre apja feldolgozóüzemében fogja húzni az igát. És ne feledkezzünk meg Turóról, a frontemberről, akit cikiznek a hosszú haja miatt, szociális munkásként néha a fekáliát kell lapátolnia, és a szerelmi élete sem a legjobb (egyszerűen nincs mersze randit kérni a rendőrfőnök csinos lányától)!
A négyes talán el is tengetné a kissé unalmas életét a finn kisvárosban (mindegyiküknek van normál melója, a metálkodás pedig segít levezetni a feszkót), mígnem a bandával két nagyon fontos dolog történik egymás után: az egyik, hogy rátalálnak arra a hangzásra, amelyet oly’ régóta keresnek (ebből fog megszületni a szimfonikus, posztapokaliptikus, rénszarvas-daráló, extrém harcos-pogány, skandináv-félszigeti metál). A másik pedig az, hogy a próbatermüknél megjelenik egy alak (azt említettük már, hogy a srácok egy rénszarvas-feldolgozóüzem pincéjében próbálnak?), akiről kiderül, hogy egy norvég metál fesztivál szervezője. Ezután pedig már csak egy félreértés, s egy jó nagy adag lelkesedés kell ahhoz, hogy elterjedjen a hír, miszerint Turo zenekara fellép azon a bizonyos külföldi fesztiválon. A lúzer srácokból egy csapásra sztárok lesznek, s megindul a felkészülés a „turnéra” (no meg nem ártana egy név is a bandának, amely így az Impaled Rektum, szabad fordításban a „Felnyársalt Végbél” elnevezést kapja): egy botrányos fellépés egy helyi bárban, promo kép készítés egy traffipax segítségével, sőt, még rozsomákkal való harc is (a félreértések végett: utóbbi tényleg megtörténik, de csak egy metafora miatt). Így jutunk el a film utolsó harmadáig (mely a tényleges túrát takarja), mely szintúgy számos humoros jelenetet tartogat (még, ha a viccek színvonala időnként váltakozó, s bizony a CGI is tükrözi az alacsony költségvetést).
A Juuso Laatio és Jukka Vidgren alkotta rendezőpáros debütáló filmjében az az egyik legjobb, hogy nagyon szerethető karakterekkel operál, s olyan szívvel és lélekkel adózik a metál zene iránt, hogy azt nem lehet nem szeretni. Ha belegondolunk, a hollywoodi filmek többségében a rockerek és a metálarcok eléggé sztereotipizáltan jelennek meg (leginkább a hedonista, tahó, állandóan részeg és/vagy ripacs figura képében), de a Heavy túra nem egy hollywoodi film (nagy szerencsénkre). Az Impaled Rektum négy tagja ugyan egytől egyig különc (ezt a kisvárosi miliő igen hangsúlyosan érzékelteti is), s persze hosszú a hajuk, főleg feketében járnak, de ugyanakkor ők is emberek: kicsit zárkózottak, de rendes munkájuk van, s próbálnak hasznossá válni kis közösségükben. És, ami a legfontosabb: meg kell tanulniuk legyőzni önnön félénkségüket, ki kell lépni a komfortzónájukból, s tenniük kell az álmaikért, még, ha ez egy nem mindennapi kalandon, illetve nem kevés veszéllyel tarkított úton keresztül vezet is.
Ezáltal jutunk el a másik fontos elemhez, amelynek segítségével a Heavy túra markánsan eltér a mostani vígjátékoktól: önironikusan közelít ehhez a szubkultúrához, mely számos szélsőséges gesztust foglal magában, belecsempész egy jó adag fekete (időnként morbid) humort, melyben bőven elfér nyelvi (pl. „én is legalább annyira szeretem a sátánt, mint bármelyik 40-es nő”), a képi humor (a nagy rockereknek végül egy lila busszal kell megtenniük az utat Norvégiáig), sőt a belsős zenei poénok (a metál zene a legjobb relaxáló eszköz egy idegbeteg színesbőrű lappföldi ellen) és a tiszteletadás más filmek irányába (mint pl. a Kommandóban látható fegyver felbukkanása). S mivel skandináv filmről van szó, nem hiányozhat némi nemzetek közötti poénkodás sem (a híresen pacifista Norvégia határőrei háborút indítanának Finnország ellen). Már ezek a példák is mutatják, hogy akadnak itt elborult ötletek, de hadd tegyem hozzá még egyszer: a nagyon jó poénok mellé azért bekerült egy-két gyengébb is. Viszont zárásként muszáj megjegyezni, hogy a film hangulata és karakterei tesznek róla, hogy még ezeket az apróbb hibákat is elnézzük.
A Heavy túra egy igazi feel-good mozi, melynek hatalmas a szíve, végig dübörög benne a metál zene, és valóban öröm nézni a nem mindennapi együttes nem mindennapi tripjét, melynek végállomása a norvég Northern Damnation fesztivál, s ahol új jelenséget is láthatunk: stage diving koporsóval! Ha eddig nem bírtad a metált, most megszereted!
78 Heavy túra (2018)
A falu lúzere, Turo (25) életének egyetlen öröme az általa vezetett helyi metal zenekar, az Impaled Rektum (Felnyársalt Segg). 12 éve játszanak együtt haverjaival anélkül, hogy... több»
Szereplők: Samuli Jaskio, Johannes Holopainen, Max Ovaska, Chike Ohanwe, Pirjo Lonka
