Nagy kedvenceim az életrajzi ihletésű történetek: legyen szó akár könyvről, akár filmről, így nem volt kérdés, hogy egy Judy Garlandról szóló filmre mozijegyet váltunk. Az előzetes várakozáshoz még hozzátett, hogy megkezdődött az Oscar-láz, a címszereplőt alakító Renée Zellwegert pedig igencsak kiemelte a kritika, sőt nagy visszatéréseként emlegetik a Garland-sztorit.
Zellweger kisasszony kétségkívül a 2000-es évek elején élte fénykorát: a sokak által szidott musical, a Chicago (én szeretem), a Hideghegy, amivel kiérdemelte az Oscart, na meg a Bridget Jones, ami ha így, ha úgy, de a szinglik kultfilmjévé vált. Aztán csöndesebb időszak következett a színésznő életében, s ugyan 2016-ban újra összehozott egy újabb Bridget Jones filmet, ami még jól is sikerült, a díjnyertes alkotások elkerülték. Egészen mostanáig.
Judy Garland élete – ha lehet így fogalmazni – mintapéldája a túlhajszolt gyerekszínészekből problémás dívává váló színészsorsoknak. Az, aki kétéves korától a színpadon éli az életét, igazi áldozata Hollywood sikergépezetének: lemondás, táplálkozási zavar, szeretetéhség, függőség, depresszió, meggyötört társas kapcsolatok… Garland a 40-es évek legelején világsztár lett az Óz Dorothy-jaként, a ’60-as évek derekán pedig négyszeresen elvált, háromgyerekes asszonyként igazi kiégett, komplexusokkal küzdő díva, aki nemcsak a magánéletében labilis, hanem a munkájában is.
Bár, ha éppen jó pillanatában lép a színpadra, még mindig magával ragadó tehetség, akiért egy egész világ rajong. Gyermekeiért vállalja el a londoni fellépéssorozatot, ám ezáltal csak egyre messzebb kerül tőlük. Akármennyire is próbálkozik, nem tudja biztosítani azt az életet a két kiskorú gyermeke számára, amit megérdemelnének. Ezt a volt férje, Sid Luft annak rendje és módja szerint a fejéhez is vágja.
A film az egykori Frances Gumm, vagyis Judy Garland életének erre az utolsó, igen nehéz szakaszára koncentrál, miközben fel-felvillantja a kötelezőt: honnan erednek a komplexusok, hogyan kényszerítette rá az MGM stúdió (s főként annak nagy hatalmú ura, Louis B. Mayer) fiatal sztárját, hogy csak altatókkal legyen képes elaludni, s étvágyát tablettákkal csillapítsa. Mert az bizony nem lehet, hogy a stúdió aranytojást tojó tyúkja felszedjen pár kilót egy-két szem sült krumplival és egy falat hamburgerrel, akkor ünnepelje a születésnapját, amikor akarja, vagy éppen a forgatás kellős közepén csobbanjon egyet a medencében. Ezek a flashbackek arra hivatottak, hogy jobban megértsük azt, amit a film jelenében látunk. Hogy honnan jön a kizsigerelt, agyonhajszolt (gyerek)sztár, egyben áldozat szerep.
Az, amit a Judy-ban ebből a szempontból kapunk, mégis túl kevés ahhoz, hogy egészében tudjuk értékelni a látottakat. A sztárság egyetlen oldalát – a legkeményebbiket – mutatja be, nyilvánvalóan tudatos döntés szerint. Egy alig kétórás filmtől nem várható el, hogy egy egész életutat bemutasson, de ha csak ilyen felületes képet kapunk a korai évekből, akkor felmerül a kérdés, hogy szükség volt-e rá. Akinek hozzám hasonlóan hiányérzete támadt, csak ajánlani tudom az Én és az árnyékaim című, kétrészes tv-filmet Judy Davis főszereplésével. A maga 170 percével lehetősége nyílik teljesebb képet adni, ki volt Frances Gumm, s hogyan lett mindenki Judy Garlandja.
De ami számomra az igazi problémát jelentette, éppen az, amit annyira dicsérnek benne: hogy Zellweger milyen mértékben azonosul a szereppel, s szinte felismerhetetlen, mintha maga Garland lenne. Anélkül, hogy vitatnám, hogy nagyszerű alakítást nyújtott – mert ez kétségkívül így van –, én nagyon is Zellwegert láttam a filmvásznon a maga gesztusaival, mimikájával (szinkronosan láttuk, így a hangszínről nem tudok nyilatkozni). S szerintem ez igenis baj, ha egy valós személyről szóló filmről beszélünk. Persze a színész szerepet játszik, amibe óhatatlanul belecsempészi önmagát, van olyan történet, amiben ezt jobban, és van, amiben kevésbé teheti meg. A tökéletes átalakulás így mégsem lett annyira tökéletes – hiába a smink, a frizura, a ruha.
Rupert Gold rendezése összességében egy teljesen korrekt biopic, amely elsősorban annak fog érdemi újdonságot tartalmazni, aki a Judy megtekintése előtt (szinte) semmit nem tudott a címszereplőről. Az alkalmazott flashbackek hatásosak, de túlzottan azt a célt szolgálják, hogy minden, a karakter jelenbeli személyiségtorzító vonását ezzel magyarázzák (az pedig tuti, hogy ez a dolog nem ennyire fekete-fehér). A londoni környezet kontrasztos megjelenítése ugyanakkor kimondottan jól sikerült: hiába számított Garland valódi sztárnak a brit fővárosban, s tömegek akartak bejutni egy-egy előadására, a közönség soraiban a rosszakarói (avagy a korabeli trollok) is helyet foglaltak, ők pedig minden egyes botlását árgus szemekkel vizslatták.
És, ha már Judy Garland, nem lehetett kihagyni az Over the Rainbow című klasszikust a film végén, csak nagy kár, hogy túl giccses lett, a lezárás drámai élét ezáltal (nem kicsit) kicsorbítva.
73 Judy (2019)
dráma | életrajzi | romantikus
Az Óz, a csodák csodája Dorothy-jaként ismert Judy Garland élete nem volt intrikáktól mentes. Negyvenes éveire több házasságon volt túl, majd a kábítószerhez nyúlt, ezzel... több»
Szereplők: Renée Zellweger, Michael Gambon, Rufus Sewell, Andy Nyman, Jessie Buckley
