A nevetés itt nem ragadós

2020.02.06 11:58 Adepto Olvasottság: <100x

0

A VÉLEMÉNY SPOILERT TARTALMAZ!

Nem olvastam a képregényeket, csak filmes "élményeim" vannak és a Gotham sorozat.

Biztosan sokan fognak engem virtuálisan szemmel verni vagy kövekkel megdobálni, de nekem ez borzasztóan szenvedős volt. Többször néztem, hogy mennyi van még hátra. Pedig nem lehet azzal megvádolni, hogy ezer éve vártam már ezt a filmet, vagy, hogy a kritikák alapján nagy reményeket fűztem volna hozzá (amúgy is ezt igyekszem kizárni, persze néha lehetetlen). Tehát ezek sem befolyásolták az élményt. Az a gond, hogy az alább részletezett, számomra zavaró tényezők mellett szinte nem is tudtam értékelni azt a fajta társadalomkritikát, amit közvetíteni akart a film.

Az, hogy betegség miatt nevet, már ha tényleg így van, számomra elkeserítő ötlet volt. Nekem Jokerről az jut eszembe (lehet furán fogok fogalmazni), hogy a nevetése a jellemének egyfajta kiteljesítése, amitől ő lesz A Joker. Az ő nevetése nem akaratlan, hanem a személyisége része. És amúgy félelmetes, hátborzongató, érezhető benne az őrület. Itt idegesítő volt és fárasztó hallgatnom. Nem úgy, mint pl. Cameron Monaghanét a Gothamben. Ott Jerome Valeskaként mondja, hogy semmi sem ragadósabb/fertőzőbb a nevetésnél. És ott tényleg így volt. Amikor őt hallgattam, néha önkéntelenül is vele nevettem. Nagyon fura volt. Ez itt hiányzott. Nekem ez így csalódás volt. Hogy emiatt-e, vagy valami másért, de nekem kevés volt az a jelenet, ami együttérzést ébresztett volna bennem, vagy ami alapján sajnáltam volna Arthurt.

Aztán a másik dolog, hogy a halálával Gothamet megrendítő Thomas Wayne mint "rosszfiú" jelenik meg? Habár ez végül is, ha Arthur szemszögéből nézzük, az ő valóságában így van, ezt aláírom... Ahogy az is rettentő fura volt számomra, hogy amikor odament a Wayne Kúriához, és a kapunál találkozott a fiatal Bruce-szal, az nem csinált semmit, még akkor sem, amikor Arthur belenyúlt a szájába... Az egész gyerek semmilyen volt, mintha az Equilibriumból lépett volna elő. Nem nevetett, nem ámult el, nem ijedt meg, nem csinált semmit. Pedig amúgy egy jó jelenet lehetett volna.

Az anyjával való viszonya kapcsán eszembe jutott Oswald Cobblepott a Gothamből, vagy Harry Goldfarb a Rekviem egy álomért című filmből. Más volt a viszonyuk az anyjukkal, de azért mégis emlékeztetett rá. Az anyja és a saját hallucinációja, téveszméje miatt is az utóbbi volt, ami beugrott, főleg, hogy ott is egy show műsor a fontos része a sztorinak.

Aztán ott van a tánc, amit nem tudok hova tenni. Biztosan valamiféle delíriumos lelki állapotot vagy az őrületet (az igazi személyiségét) akarta kifejezni, de nekem ez egyáltalán nem volt érdekes, csak időkitöltés. Ráadásul túl sokszor. Talán, ha egyszer-kétszer lett volna, akkor valahogy más hatást kelt bennem.

A "szomszédot" gondolhattam volna, hogy csak elképzeli. Ki az a beteg, aki megdicsérne valakit, amiért egész nap követte... ? Amikor látjuk a jeleneteket a nő nélkül, azaz, hogy ezek csak Arthur fejében voltak, azok a jók közé tartoznak. Mert azért volt pár: amikor görnyedve látjuk félmeztelen a munkahelyi öltözőben, ahogy beleképzeli magát az elején a Murray Franklin show-ba, amikor bemászik a hűtőbe, a tánc a lépcsőn, amikor kiengedi a kis növésű ex-kollégáját az ajtón, miután megölte a másikat, vagy a vérrel rajzolt mosolygó száj a végén... De mindezek és pár nagyon jó idézet, valamint Joaquin Phoenix kiemelkedő játéka ellenére nekem egyáltalán nem tetszett és tuti, hogy még egyszer nem fogom megnézni.