Karrier-Boldogság: 1-0

2020.03.07 02:16 Adepto Olvasottság: 135x

2

Nem hiszem, hogy ebbe a filmbe egykönnyen csak úgy "bele lehet futni". Aki megnézi, az nem azért teszi, mert sokan beszélnek a filmről a közösségi oldalakon, vagy mert reklámozzák az újságban, ez nem az a kategória. Az ember azért nézi meg, mert elfogadó a témával kapcsolatban, és nem ítéli el, vagy közösíti ki azokat, akik bármilyen szinten mások. Akár a vallási vagy politikai nézetük, a bőrük színe, az anyagi vagy a szociális hátterük, illetve, mint filmünk esetében is, a szexuális hovatartozásuk kapcsán.

A film főszereplői, ahogy a leírásból is megtudható, fiatal focisták, akik nem csak csapat-, hanem lakótársak is lesznek, aminek következtében érzelmeik hamar mélyebbé válnak. Láttunk már ilyet, illetve ehhez hasonlót, de itt a különleges helyzetet éppen az adja, hogy mindketten futballoznak; ugyanabban a csapatban, ráadásul mindketten profi karrierre vágynak. Abszolút megragadja a helyzet lényegét a rendező, Marcel Gisler, aki az alábbiakat mondja: "A fociban mindent szabad – egyedül melegnek lenni nem." És valóban, a legnagyobb bajnokságokban nem is coming outolt senki, pedig név nélkül többekről nyilatkozták, hogy a saját nemükhöz vonzódnak...

Az élet sok területén nem egyszerű felfedni vagy elfogadni a velünk kapcsolatos valóságot: a múltunkat, mint a Boy A című Andrew Garfield filmben; egy olyan személyiségünket, amiről nem is tudjuk, hogy létezik, míg nem ér minket tragédia, mint mondjuk A másik én (Jodie Foster), a Harry Brown (Michael Caine), vagy a Peppermint - A bosszú angyala (Jennifer Garner) című filmekben; a vallási hovatartozásunkat, mint például a Vágyak csapdájában (Brendon Fraser); esetleg titkon dédelgetett álmunkat (Jamie Bell), mint a Billy Elliott című filmben. Ebből is látszik, hogy titkolózni, illetve érzelmileg vívódni nem csak a szexuális irányultság kapcsán kényszerül az ember, habár még mindig talán ez az egyik leginkább érintett téma.

A két fiatal színész is jól megragadja ezt a fajta rejtőzködést, az érzelmi bizonytalanságot. Kettejük közül a Mariot alakító Max Hubacher játékát volt számomra különösen izgalmas nézni. Mondjuk nézői szemmel nekem mindig érdekesebb azt a karaktert figyelni, aki a zárkózottabb, aki az elején még magának sem ismeri el az érzéseit, de aztán idővel (de nem mindig időben) rájön, hogy mit is akar igazából. Mint mondjuk Noel Fisher a Shameless, vagy éppen James Paxton alakítása az Eyewitness című sorozatokban. Szerintem izgalmasabb és nagyobb kihívás egy ilyen karaktert eljátszani. A színészek is gyakran mondják, hogy gonoszt szívesebben vállalnak, mert több benne a potenciál. Itt is úgy gondolom, hogy Max játéka szélesebb spektrumon mozgott, többet meg tudott mutatni magából. Természetesen Aaron Altaras Leonja is tetszett, de őt kevesebbet is látjuk színen, és az ő karaktere őszintébb és erősebb már az elejétől, közel sincs olyan jellemfejlődés, mint Mario esetében. A folytatás SPOILERES.

Ahogy írtam korábban, van egyfajta ismerős érzésünk a történettel kapcsolatban, még ha a környezet és a filmbeli kapcsolatok mások is. A mellékszereplőkről is hosszasan tudnék beszélni, de inkább csak Jennyt emelném ki (Jessy Moravec), aki nekem nagyon tetszett. Ő Mario legjobb barátja gyerekkoruk óta, aki segít a pletyka kirobbanása után azzal, hogy a barátnőjének adja ki magát. Ráadásul, amikor a fiú a német első osztályba igazol, otthagyja Svájcot, és elutazik vele. Nagyon fontos karakter a sztoriban, különösképp természetesen Mario életében, így tulajdonképpen a sorsának alakulásában is. Ő az, aki mindig mellette áll, és aki aztán szeretné élni a saját életét, nem pedig másoknak azt hazudni, hogy ők egy pár. Az ő döntése juttatja el Mariot oda, ahol a film végén találjuk.

Sejthetők a filmben bizonyos történések. Mint az, hogy a főszereplők egymásba szeretnek, titkolóznak, majd minden kiderül, és emiatt elválnak útjaik. Ennek ellenére én izgultam, hogy mit fognak kanyarintani a végére. Azt hittem, hogy happy end lesz, de nem így történt. Mondjuk utóbbi sokszor sokkal hatásosabb, erőteljesebb és maradandóbb élményt nyújt, mint ha boldogan élnek, amíg... Láthattunk erre példát sok esetben (Hideghegy, Titanic, Kaliforniai álom stb.). Azt is el tudtam volna képzelni (voltak erre utaló jelek, amikor Mario elmondja és látjuk is, hogy nem alszik jól még gyógyszerrel sem), hogy azzal zárják le, az lesz az utolsó képkockákon, ahogy Mariot Leon mellett fekve az ágyban végre nem gyötrik rémálmok. Hogy mint a korábbiakban láttuk, Leon átöleli, megsimogatja és ettől Mario megnyugszik. Ehelyett azonban a keserédes lezárást választották, azaz azt, hogy amikor Mario már képes meghozni azt a döntést, ami boldoggá teszi, amikor felvállalná, ki is ő valójában, és felkeresi Leont, a fiúnak már új élete és párja van.

Nagyon fájdalmas volt számomra a vége, amikor is a korábbi álmát a jelenben megélő Mario a gólja után különválik az ünneplő csapattársaktól, és kitekint a lelátóra, mintha csak Leont keresné. Ez is az erős jelenetek közé sorolható, amikből hála az égnek szép számmal találhatunk. Nem mind katartikus, vagy nagy volumenű, de nem is kell annak lennie, hogy megragadják az embert. Ilyen volt nekem, amikor a 2 menedzser megbeszéli a fiúk jövőjét, úgy, hogy azok mint külső szemlélők vannak jelen, de nem mondanak semmit. Vagy például, amikor Mario kiosztja az apját, hogy ne ő adjon már neki kapcsolati tanácsokat. De Aaron és Max közös jelenetei is bővelkednek szép pillanatokban. Kiemelném azt, mikor elmennek kirándulni a patakhoz, amikor Leon kiköltözik, vagy amikor Mario megtudja, hogy Leon továbblépett.

Sok mindenről lehetne még beszélni, de azzal zárnám kritikámat, hogy láttam sok filmet a témában, de ezt mindenképp a jobbak közé sorolnám.