Amikor leültem megnézni az Álomháborút, egy különleges fantasy-sci-fi akciófilmet vártam. Az alapötlet érdekesnek tűnt, a látványvilág pedig már elsőre figyelemfelkeltő volt. Óriásszamurájok, sárkányok, robotok és hatalmas csaták egy álomszerű világban. Minden adott volt ahhoz, hogy ebből egy igazán emlékezetes film szülessen. Nekem ehhez képest inkább egy hosszúra nyújtott videoklip lett, mint egy valóban jól működő történet.
Hirdetés
A legnagyobb problémám az volt, hogy Zack Snyder szemmel láthatóan beleszeretett a saját látványvilágába. A film tele van olyan jelenetekkel, amelyek külön-külön látványosak, de önmagukban még nem tesznek össze egy jó történetet. Robotok, zombik, sárkányok, futurisztikus katonák és óriási szamurájok váltják egymást, miközben én egyre inkább azt éreztem, hogy a látvány mögött valahol elveszett maga a film.
Különösen furcsának találtam a tánc- és a háborús jelenetek kapcsolatát. Több alkalommal is szóba kerül a tánc, ezért egy idő után már azt vártam, hogy ennek valamilyen fontos szerepe lesz a történetben. Ehhez képest amikor eljutunk a várva várt „tánchoz”, nem egy hagyományos táncjelenetet kapunk, hanem egyszer csak egy teljesen másik, képzeletbeli világban találjuk magunkat, ahol gépfegyverek, kardok, szörnyek és hatalmas csaták következnek. Nézőként csak néztem, hogy most akkor tulajdonképpen mikor kezdünk el táncolni? Ugyanis a film valamilyen módon összeköti a táncot ezekkel a fantáziavilágokkal, de ez nekem inkább zavaró volt, mint ötletes. Én táncot vártam. Zack Snyder erre elővett egy hadsereget. Nem tudom, ennek mi értelme van a filmben.
A szereplők sem segítenek sokat a helyzeten. Bár a film igyekszik tragikus és érzelmes lenni, a karakterek többsége annyira vékonyan van megírva, hogy nehéz igazán kötődni hozzájuk. Nem azért nem izgultam értük, mert feltétlenül ellenszenvesek lettek volna, hanem mert a film alig ad lehetőséget arra, hogy valóban megismerjük őket. Sokszor inkább látványos figuráknak tűnnek, mint hús-vér embereknek.
A világépítés szintén furcsa kettősséget mutat. Az elmegyógyintézet, a fantáziavilágok és az egymásra épülő valóságrétegek papíron érdekesek, viszont a gyakorlatban nekem inkább gyakran zavarosnak hatottak. A film egyszerre akar pszichológiai dráma, fantasy, sci-fi és akciófilm lenni, de egyik területen sem éreztem azt, hogy igazán mélyre ásna. És itt jön az egész legnagyobb problémája: az Álomháború folyamatosan azt az érzést kelti, hogy valami nagyon fontosat akar mondani, de mire véget ért, inkább csak látványos képek maradtak meg belőle. Nem a történet, nem a karakterek és nem az üzenet, hanem néhány jól megkomponált akciójelenet.
Az Álomháború nálam egyszerűen nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Látványos, ambiciózus és technikailag sokszor lenyűgöző alkotás, de inkább egy hatalmas elszalasztott lehetőség, mint valóban emlékezetes film. Viszont legalább egy bűnt nem követett el. Nem rakott a film közepére, vagy bárhova máshova egy teljesen felesleges szexjelenetet csak azért, hogy kipipáljanak egy kötelező hollywoodi négyzetet. Néha már annak is örül az ember, ha egy film tudja, hogy a látványos robotcsaták és a félresikerült történet mellé nem kell még egy értelmetlen vetkőzés is.
