Egy örök kedvencem

2021.02.18 17:09 Kóborló Olvasottság: 199x

4

Bizonyára mindenkinek vannak filmek, amikre méltán gondol úgy, hogy egyértelműen a kedvencei közt a helyük. Az már talán egy fokkal bonyolultabb lenne, ha valaki megkérné az illetőt, hogy rangsorolja a kedvenceit. Egy efféle kérdést tett fel a napokban az egyik barátom, és jómagam is meglepődtem azon, hogy mennyire nehéz sorba állítani a filmeket, de az első öt kedvenc horrorfilmem megnevezése volt a legnehezebb.

Az 1975-ös Cápát mindig is a kedvenceim közt tartottam számon, de soha nem gondolkodtam el azon, hogy talán azok a filmek alkothatják a legkedveltebb horrorfilmjeim élmezőnyét, amiket legalább egyszer egy évben mindig előveszek egy újranézés erejéig. Érdekes, hogy a horror műfaján belül minden kedvencem a 2000-es év előtt készült (ezzel persze egy pillanatra sem becsmérelném le a 2000-es évek után készített horrorfilmeket, egyszerűen hozzám közelebb állnak a régebbiek).

Pár héttel ezelőtt volt szerencsém elolvasni Peter Benchley (1940–2006) jelen film alapjául szolgáló regényét, amelyben számos eltérés található Spielberg Cápájához képest, de még így is élveztem a regényt. Viszont a könyv nem lesz a kedvencem, szimplán csak egy kellemes olvasmányként fogok visszagondolni rá. Ellentétben a filmet zseniálisnak tartom.

Steven Spielberg klasszisát is jelzi, hogy tulajdonképpen ez még csak a második nagyjátékfilmje volt, de még így is képes volt egy akkora klasszikust megteremteni, ami a mai napig működőképes és élvezhető. Nem elképzelhetetlen, hogy időtálló klasszisából azért sem vesztett sokat, mert igaz, hogy készültek, és készülni is fognak cápákkal kapcsolatos filmek, de olyan, amely megközelítheti azt a minőséget, amit Spielberg összehozott, nem valószínű.

Már magának a történetének sikerül a nézőt az elsőtől az utolsó percig a képernyő elé szögeznie. A fokozatos feszültségkeltés is kimondottan jól működik az egész film alatt, és még úgy is, hogy a cápát csupán a film kétharmadánál láthatjuk először. Ezt nagy részben a film zeneszerzőjének, John Williamsnek köszönhetjük, hisz már a zenei betétek használatával képes volt elérni, hogy érzékelhessük a Cápa jelenlétét, még akkor is, ha vizuálisan még nem is látjuk. Munkájának elismeréseként 1976-ban meg is kapta érte az Oscar-díjat.

A film megszületése igencsak körülményes és nehézkes volt, hisz voltak olyan jelenetek is, amelyekhez még nem volt kész forgatókönyv, ekkor viszont hagyták a színészeket improvizálni, és hát e téren is születtek emlékezetes mondatok. Szerencsére a színészek voltak annyira jók, mint a karakterek, sőt, számomra a nevük egybeforrt a karakterekkel. A filmet számos technikai nehézség is hátráltatta, de ezeken is felül tudtak kerekedni a készítők, és szerintem még mai szemmel is jól néz ki, amit 1975-ben megalkottak.

Bizonyára van hibája is a filmnek, de mivel én elfogult vagyok vele kapcsolatban, azok soha nem érdekeltek. Egyszóval egy nagy kedvencem eme zseniális alkotás.