Ray Bradbury minden bizonnyal a valaha élt egyik legjobb, legszellemesebb sci-fi író volt, a munkássága szerintem megkerülhetetlen azok számára, akik rajonganak a tudományos-fantasztikus irodalom iránt. Bármilyen jókat is írt azonban, sajnos ő is azok közé sorolható, akiknek a műveiből nem igazán sikerült kiemelkedő filmeket készíteni. Igaz, ehhez azért tehetséges emberekre is szükség lett volna.
Bradbury novellagyűjteménye eredetileg 1951-ben jelent meg, 18 rövid történettel, amelyeknek cselekménye nem függ össze egymással. Az egyetlen összekötő kapcsot a tetovált férfi jelenti, akinek a tetoválásai egy-egy rémisztő sztorit rejtenek a jövőből. Ezzel a férfival találkozik a kerettörténet névtelen elbeszélője, s lassan megelevenednek a szörnyűséges mesék. A filmváltozat ezzel szemben csupán a gyűjtemény három történetét eleveníti meg (ehhez képest sikerült egy százöt perces filmet összehozniuk az alkotóknak, bár az szerintem a minimális izgalomfaktor miatt akár hosszabbnak is tűnhet a néző számára). A filmben egy utazó fiatalember, Willie (a fiatalon, mindössze ötven évesen meghalt Robert Drivas formálja meg a karaktert) véletlenül összetalálkozik egy teletetovált testű, pszichotikus csavargóval, Carllal (Rod Steiger), aki elmeséli neki az élettörténetét. Az alkotók egy – talán túlságosan is – hosszan elnyújtott kerettörténetet körítettek a kiválasztott három rövid sztori köré, amelyből nagy sokára kiderül, hogy Carl állítólag egy időutazó boszorkány, Felicia (Claire Bloom) hálójába került, aki elcsábította a férfit, majd telerajzolta a testét a szörnyűséges jövőt megidéző ábrákkal, végül egy szempillantás alatt eltűnt a házával együtt. Carl ezt a nőt keresi, hogy megölje, bár a filmből nem derül ki, hogy igaz-e az, amit a múltjáról mondott, de nem is ez a lényeg. A két férfi beszélgetései során megelevenedik három rajz, illetve a mögöttük rejlő rémtörténet (ezekben jórészt ugyancsak a fent említett három színész a főszereplő).
Az első történet egy, a futurisztikus jövőben élő család mindennapjait mutatja be: a gyerekeket egy olyan virtuális valósággal bíró rendszer „neveli”, amely a fantáziából képes valóságot teremteni. A szülők döntéseivel és hatalmával elégedetlen gyerekek e szerkezet segítségével végül szörnyű bosszút állnak a szüleiken.
A második sztori a Vénuszon landolt űrhajó legénységének lassú megőrülését és öngyilkosságát mutatja be. A férfiak egy működő napkupolát (mesterséges fényforrást és száraz helyet) keresnek, menekülnének a folyamatosan szakadó eső elől, amelynek monotóniája felőrli az idegrendszerüket, és kiütköznek a nézeteltérések.
A harmadik rémmese szintén a távoli jövőbe kalauzolja el a nézőket. A földi felnőttek egyformán azt vizionálják, hogy éjszaka el fog pusztulni a Föld, ezért a sürgősen összehívott bolygószintű tanácskozás résztvevői úgy döntenek, hogy a gyerekeket egy méreg segítségével kell álmukban megölni, hogy azok minél kevesebbet szenvedjenek. Így tesz a történet középpontjában álló család is, ám borzasztó dolgokkal lesznek kénytelenek szembesülni.
A film három szegmense meglehetősen sötét képet fest a jövőről, illetve az emberekről, talán az „amerikai álomban” való csalódás okán is, továbbá figyelmezteti a nézőt a technikai fejlődés árnyoldalaira. (És ez utóbbi tényező mennyire aktuális most, fél évszázaddal a film leforgatása után.) Sem a kritika, sem a közönség nem fogadta lelkesen ezt a művet, ami nem is csoda, több okból is kifolyólag. Howard B. Kreitsek – nem csoda, ha nagyjából senki sem kapja fel a fejét az úriember neve hallatára, néhány kevéssé jól sikerült alkotás fűződik csak a nevéhez – forgatókönyve szinte magában rejti a bukást: lapos, érdektelen, a három történet és az összekötő sztori hossza aránytalan, de az egyes szegmenseken belül sem találhatunk kulminációs pontokat, végig feszültségmentesek, arról nem is beszélve, hogy filmen visszaadhatatlan Bradbury stílusa (Kreitseknek sikerült is kilúgoznia ezt a forgatókönyvével, sótlan tucatmunkává „varázsolta” az eredeti novellákat). Mivel a film alapjául szolgáló elbeszélésfüzér sem épít semmilyen belső kohézióra és logikára, így azokból nagyon nehéz lehet(ett) egy logikus cselekményű mozit összerakni. Sajnos nem is sikerült, a film eléggé széteső, hiába a rövid sztorik megtámogatására kitalált kerettörténet. Ráadásul a rendező, Jack Smight tehetsége sem volt akkora, hogy egy ilyen feladattal sikerrel megbirkózhasson, sem tartalmilag, sem technikailag, sem művészileg nem tudott érdemben hozzátenni ehhez a filmhez. A mű egyébként kicsit a korszak LSD-kultúráját is leképezi, néha úgy érezheti a néző, hogy egy drogos „trip” résztvevője, ugyanakkor viszont a The Illustrated Man képtelen igazán éreztetni azt a bizonytalanságot, hogy a történetben mennyi a „valóság” és mennyi az „illúzió”. A színészi játékra nem lehet nagy panasz, igaz, a figurák többnyire egysíkúak, viszonylag keveset tudunk meg róluk; szokás szerint megint csak talán Rod Steiger lóg ki a sorból, aki már-már túlzásba vitte a színészi játékot, és megpróbálta uralni a képernyőt. Jerry Goldsmith filmzenéje ugyan nem nevezhető feledhetetlennek, de azért passzol ehhez a produkcióhoz. És bár a film operatőre a tehetséges Philip H. Lathrop volt, néhány érdekesebb felvételen kívül ő sem sokat segíthetett ezen a művön. Kár, mert az irodalmi alapanyag a nehéz megfilmesíthetőség ellenére is szinte kiált a celluloidra vitel után, és ebben a filmben is több potenciál volt (vagy lehetett volna). A The Illustrated Man filmváltozata balszerencsés csillagzat alatt született, és bár a három szegmensben akadnak érdekes, elgondolkodtató pillanatok, összességében véve a film katyvaszos és lapos, de esetleg egy megnézésre jó lehet.
