Valami hátborzongató az emberről

2019.03.03 22:18 Filmbarbár Olvasottság: <100x

1

Nyomasztó és vérgőzös filmet láthat az, aki úgy dönt, hogy leül a Maniac elé. A történet valahol a slasher és a dráma határán egyensúlyoz, B kategóriás kivitelben, és a sutaságai ellenére is hátborzongató pillanatokkal "örvendezteti meg" a nézőt. Kissé talán szokatlan a felütés, de már a főcím előtt, a második-harmadik perc környékén kapunk két brutális gyilkosságot, és megismerhetjük a főszereplőt is. Itt nincs mellébeszélés, nincs titokzatoskodás, rögtön arcon csap minket Frank Zito szadizmusa, amint kivégzi az áldozatait. Több más filmtől eltérően itt nem az a lényeg, hogy a néző nyomozhasson, ki is a tettes, hiszen ezt már az elején tudjuk, mint a Columbóban. Ebben az esetben a főhős folyamatos küzdelmét követhetjük nyomon, egyszerre viaskodik önmagával és a halott anyjához kötődő ambivalens viszonyával, amely gyilkosságok elkövetésére kényszeríti őt. (E motívumot tekintve picit a Psychóra hajaz a sztori, csak éppen a tálalás más.)

Mivel már az elején ismert a gyilkos, így jóval nagyobb tér jut a drámaiságnak. A néző bepillanthat Frank kicsinyes, nyomorult életébe, együtt szoronghat vele a zsúfolt, lepukkant, megdöbbentő iszonyatot árasztó garzonlakásban. A kissé Danny Trejót idéző külsejű főhős magányosan tölti mindennapjait, igaz, jórészt csak az éjszakai életét ismerjük, amikor levadássza az aktuális áldozatát, majd hazatér. A lakás tele van próbababákkal, amelyek fejére akkurátusan rászögeli az éppen meggyilkolt női áldozata skalpját, a lakás egyik sarka pedig miniatűr szentélyként funkcionál, egy bekeretezett képen feltehetően az egyébként prostiként működött - és mint a későbbiekben kiderül, Franket testileg-lelkileg megalázó, tönkretevő - anyja fiatalkori arcmása látható, előtte gyertyák égnek.

Ez a lyuknak nevezhető pár négyzetméter jól szimbolizálja a főszereplő magányosságát, társadalomból való kirekesztettségét, frusztráltságát, kitűnő terep a bezártság, a feszültség érzékeltetésére, ugyanakkor ordító ellentétben is áll azzal, hogy Frank egy nagyvárosban él, tehát a tágas külső tér éles kontrasztot alkot a gyilkos négy fal közé szorult világával. Frank szereti a halott anyját, ugyanakkor gyűlöli is, és a nőkben őt akarja újra és újra megölni, ezt jól bemutatja az a jelenet, amikor a férfi a motelszobában fojtogatja a prostit, és közben hol a nő arcát látjuk, hol az anyáét, azaz Frank képzelete kivetíti az anyját a meggyilkolt nőre. Sajnálatos módon a fényképésznővel való kapcsolata ábrázolása eléggé elnagyolt, ügyetlenre sikerült, holott ez a történet fordulópontja is lehetne, mégis ez a film egyik gyenge pontja, ami kicsit megtöri azt a feszültséget, amit a sztori addig felépített.

Anna ugyanis szemmel láthatólag vonzódik Frankhez, és az erős drámai és pszichológiai töltet ellenére is kihagyja a film azt a ziccert, hogy kettejük viszonyára komolyabban reflektáljon. Ebben a helyzetben különösen érdekes lenne annak bemutatása (amit részben el is kezd a film), hogyan próbál Frank normálisnak látszani, hogyan hozza zavarba a nő közeledése, de a mélyebb elemzés sajnos elmarad. Egyébként nagyon izgalmas a gyilkos jellemének ábrázolása, egyszer lihegő, hörgő pszichopata gyilkos, aki időnként összefüggéstelenül beszél, másszor viszont a nézőben szinte szánalmat és megindulást keltő esendő ember, egyfajta áldozat, akit a néző még talán sajnálni is tud. (És ami az egyik gyengesége a sztorinak, az az, hogy csupán az ő karakterét dolgozták ki jobban, a többiek inkább papírmasé figurák.) Míg a történet első fele kevésbé koherens, leginkább a gyilkosságok és a főszereplő bemutatására koncentrál, anélkül, hogy a cselekmény előrébb gördülne, a második rész már picit összefogottabb, jobban egymásra épülnek az események. A második félidőben Frank totális összeomlását és a pokol legmélyebb bugyraiba való lesüllyedését követhetjük nyomon, a filmet záró groteszk és nyomasztó kavalkáddal. A temetői jelenettől kezdve előtörnek Frank hallucinációi, a katarzis folyamata során felidéződnek benne a gyerekkori terrorizálásának emlékei, egy látomásban felbukkan a sírból az anyja rothadó hullája, az életre kelő próbababák - Frank áldozataivá átlényegülve - iszonyatos és brutális gyilokorgiát rendezve szinte a nézőt is beszippantják ebbe az őrült világba. (A befejezésről inkább nem beszélnék, gyakorlatilag egy klisére alapul az egész, a két rendőr meg fájdalmasan bamba, legalábbis szerintem.)

A film minden sutasága ellenére is érdekes, ahogyan a történet bemutatja a meggyötört, elmagányosodott, betegségében embereket meggyilkoló férfit, a beszűkült, elmondhatatlanul rettenetes világot jól visszaadja a lakásbelső, a főszereplő folyamatos vitatkozása önmagával, illetve az "anyjával", amit hatásosan aláhúz a hátborzongató - ugyanakkor helyenként a 70-es, 80-as évek zsánerfilmjeit idéző, krimikre/horrorokra jellemző - zenei anyag. Kiemelendő továbbá a képi világ, nem csupán a trükkökre gondolok itt, hanem például arra, ahogyan néhány gyilkossági jelenetben a Franket alakító Joe Spinell arca szinte befedi a képernyőt, és láthatjuk az eltorzult arcú, izzadó, ragyás férfit; vagy például az egyik skalpolásos jelenetben pár pillanatig az áldozat szemszögéből láthatjuk az eseményeket, és a kamera objektívjén végigfolyik a vér, amint a gyilkos felvágja a nő fejbőrét a késével. A film egy sötét, kilátástalan, magányba záródott világba kalauzolja el a nézőt, ahol minden atomjaira hullott, töredezett - amint erre például Frank töredékes, összefüggéstelennek ható monológjai is utalnak -, ahol az egyetlen vonatkoztatási pont a már halott anya iránt érzett szeretet-gyűlölet és a gyerekkori, mégis máig ható szenvedés, és ahol a megváltás lehetősége erősen kérdéses (vagy talán nem is annyira, ki tudja). Kissé talán sajnálhatjuk, hogy csupán egy B kategóriás mozira futotta az alkotóktól, de még így is rendkívül nyomasztó és felkavaró, néhány erős és feszültséggel teli jelenetnek hála.