A 70-es évek közepétől meginduló slasherek/tinihorrorok áradatában elég sok volt az egymást és/vagy a sablonokat másoló alkotás, de néha azért látható volt az igyekezet, hogy valami egyediséget csempésszenek ezekbe a történetekbe. Némelyik ismertebb lett, más – méltán vagy méltatlanul – feledésre ítéltetett. Idehaza az ismeretlenebb horrorok/thrillerek közé tartozik a Boldog születésnapom! is, amelyet a nem éppen az ebben a műfajban jártas J. Lee Thompson rendezett.
Eléggé vegyes a véleményem erről a filmről: nagyon jó ötletes pillanatok keverednek benne semmitmondó, bárgyún ostoba, vagy éppen unalmas jelenetekkel, és ami talán a legnagyobb probléma ezzel a történettel, az az, hogy túl sokat akartak belegyömöszölni, a főszereplővel kapcsolatban túlbonyolították az egészet, és kicsit olyan volt, mintha maguk az alkotók sem nagyon tudták volna, hová is akarnak a végén kilyukadni.
Maga az alapcselekmény egyszerű, mint a faék: egy 18 éves lány, Ginny (Melissa Sue Anderson sokak számára a Farm, ahol élünk c. sorozat egyik kislányaként lehet ismerős) barátai egymás után esnek brutális gyilkosságok áldozatává. Ezt a sablonos narratívát igyekszik megújítani jelen film a játékidő nagy részében sikertelenül, viszont helyenként át tudja törni a saját korlátait, az utolsó kb. fél óra pedig szinte zseniális.
A történet már-már giallóként indul, egy fekete bőrkesztyűs alak először fojtogatja az egyik lányt, majd borotvával elnyisszantja a gigáját. A későbbiekben azonban többé-kevésbé tipikus slasherré alakul át, amelyben menetrend szerint jönnek a véresnél véresebb halálnemek. Ezek némelyike fájdalmasan blőd, sajnos némelyik karaktert nem túl eszesnek írták meg az alkotók, ez nagyon nagy hátránya a filmnek.
A hosszú játékidő (110 perc) szintén nem tesz jót sem a történetnek, sem a nézőnek, főleg úgy, hogy rengeteg "töltelékjelenetet" kapunk, amelyeket simán ki is lehetett volna hagyni, s így pörgősebb is lett volna a sztori. Nekem az volt az érzésem, túlságosan is sok időt szenteltek Ginny baráti körének bemutatására, annak ellenére is, hogy a társaság jó része jellegtelen és súlytalan alak, gyakorlatilag húsdarabok, akiket feláldoznak egy-egy véres jelenetben.
A thriller/horror szálat színesíti egy egzisztencialista dráma is, Ginny ugyanis korábban egy autóbalesetet élt túl, amelyben az édesanyját elvesztette, rajta agyműtétet kellett végrehajtani, de még mindig emlékezetkiesései vannak, s pszichiáter kezeli. Ennek köszönhetően a lány egyre inkább összezavarodik, s kezdi úgy érezni, hogy talán ő a felelős a barátai haláláért. A néző Ginnyvel együtt próbálja felfejteni a múltbeli eseményeket, amelyek a jelenben történő gyilkosságokra is magyarázatot adhatnak.
A kép csak fokozatosan áll össze, így akár egy nyomozós krimiként is működőképes lenne a film. Sajnos azonban a ritmus eléggé döcögős, és a történet végéig az izgalmat is csak takaréklángon adagolják. Amikor azonban Ginnyben felidéződik a múlt, onnantól kezdve rendkívül feszültté válik a történet, az események is jobban felpörögnek. Kár, hogy az azt megelőző mintegy másfél órában sokszor érezheti úgy a néző, hogy jó lenne átugrani néhány jelenetet.
A film végi "születésnapi buli" mindent visz, ritkán látni ennyire megdöbbentő és szürreális befejezést. Természetesen a gyilkos is lelepleződik, és az indítékai is napvilágra kerülnek, s a film címe végre érthetővé válik. Az eredetileg tervezett befejezést megváltoztatva az alkotóknak sikerült egy ugyan nem teljesen logikátlan, mégis erőltetettnek ható indítékrendszert kreálniuk a tettes számára, amivel kicsit sikerült is agyoncsapniuk az egyébként parádésan groteszk finálét.
Szerintem a tettes gyilkolászásainak a filmben elhangzó módon való megvalósítása egyrészt nehezen kivitelezhető, másrészt feleslegesen agyonbonyolított lett volna, sajnos nagyon érezni, hogy ez a befejezés valamiért nem igazán passzol a sztorihoz. Ez azonban csupán betetőzi azt, hogy a karakterek is alapvetően rosszul megírtak, ehhez képest elég sok időt szentel a film a figurák közötti viszonyrendszer bemutatásának.
Sajnos a színészek játéka is jórészt a feledhető tartományba esik, még a rutinos Glenn Ford is rettenetesen enervált, mintha ő maga sem tudná, mit is keres ebben a produkcióban. Nekem az a véleményem, hogy egy alapvetően jó ötletet felemás módon sikerült megvalósítaniuk, a tömény unalom és a blődség váltakozik a zseniális ötletekkel és a szellemes megoldásokkal.
Nagy kár, hogy a film nagy részében nem sikerült végigvinniük azt az izgalmat és feszültséget, ami az utolsó fél órára jellemző. Ha ezt a színvonalat végig sikerült volna tartaniuk, akkor vélelmezhetően igazi klasszikussá nemesedett volna ez a mozi, ebben a formában eléggé vegyes az összhatás. Persze még így is a jobban sikerültek közé tartozik, sajnálható is, hogy Magyarországon talán kevéssé közismert.
A gyerekbetegségei ellenére is ajánlani tudom mindenkinek; aki szereti a hátborzongató történeteket, megítélésem szerint a filmtörténet egyik legbetegebb és legmeghökkentőbb filmes fináléját láthatja itt, és legalább elmondható, hogy némi egyediséget sikerült ezzel belecsempészni a slasher némileg ellaposodó és közhelyessé váló műfajába.
58 Boldog születésnapom! (1981)
A Crawford Akadémián egy sorozatgyilkos szedi áldozatait. A gyilkosságok Virginia tizennyolcadik születésnapja előtt kezdődtek, és az áldozatok az ő barátai. Virginia egy évvel... több»
Szereplők: Glenn Ford, Melissa Sue Anderson, Matt Craven, Lisa Langlois, Lawrence Dane
