Spoiler végig!
Az első félórában még nem gondoltam volna, hogy ez egy remek, meglepetésekben, csavarokban gazdag film lesz. A főhős (Dave) macsóskodása, öntetszelgése már kezdett zavaró lenni, és hogy minden olyan idillinek, ideálisnak tűnt, ahogy Dave maga a két lábon járó siker és önbizalom, és ahogy Sofiával egy találkozás alatt egymásba habarodtak - mindeközben és ebből kifolyólag azt is éreztem, hogy valami tragédia készülődik. Persze ez sok filmben így történik. Mintha a sors ilyen lenne, hogy ami nagyon jó, boldogságos állapot, az gyanús és tuti baj lesz belőle, mintha szülői dorgálás visszhangozna a kisgyermekkor félhomályából, amikor a gyerek éppen felszabadulttá vált, "megkergült" örömében: "ne őrülj meg, ne vetkőzz ki magadból, sírás lesz a vége" - ez a szabadságvágy és az önmagam lehetek érzésének voltaképpeni elnyomása, megfosztása, ami a felnőttkorra is rányomhatja bélyegét.
Kevés információt kapunk Dave életéről, mármint még az igazi életéről, mielőtt meghalt volna és a fagyasztóba került volna, kicsit homályos, érthetetlen is számomra ez a része a filmnek. Azt feltételezem, hogy mivel a tudattalanja ilyen "álomvilágot" hozott létre, amiben ő az ellentmondások és a szélsőségek embere - mert egyik pillanatban olyan valóságot teremt magának, amiben minden happy, rózsaszínköd, tökély, a másik pillanatban pedig egy önvádló, paranoiás, veszteségeket megélő, önértékelési és önképzavarral rendelkező, nyomorult ember életét ölti magára - ennek a gyökere, magyarázata megtalálható az igazi életében, mielőtt meghalt.
Lehet, minden a gyerekkorában keresendő, a szüleivel való kapcsolatában, illetve a szülei korai elvesztésében, az ő hiányukban. Eleve az a "személy", aki a pszichológus (McCabe) alakjában öltött testet, egyszerre apakép, egyszerre pedig önmagának a kivetülése (a jungi álomkutatás alapján - minden álomszereplő lehet az álomgazda megtestesítője), aki segít megfejteni vagy leleplezni a történteket, az esetleges összeesküvéseket, magát az álmot, az álom-valóság eredetét, okát.
Vajon merre billen az igazság? Melyik lehetett Dave valójában? A nyomorúság vagy a tökély? Csak az egyik, vagy mindkettő? Illetve milyen arányban volt meg ez a kettő? És hogy melyiket mennyire akarhatta, irányíthatta? A film végén a felhőkarcoló tetején kiderül, hogy maga teremti meg a valóságát úgy, mint a tudatos álmodásban, de akkor vajon miért csak a történet végén válik ez tudatossá, miért csak akkor derül ki, lepleződik le, hogy mi is ez az egész? Miért nem tudott sokkal korábban rájönni, hogy mindent úgy alakítson ebben az álom-valóságban, hogy neki tetsszen? Vagy erre az a magyarázat, hogy épp felébresztés, a fagyasztásból való újraélesztés pillanatában történik az egész? "Nyisd ki a szemed" - ezzel kezdődik a film, és ezzel is zárul. Többször úgy hiszi Dave a film során, hogy csak álmodik, meg hogy fel akar ébredni.
Nézek vissza részleteket, és egyre kevésbé értem a sztorit, illetve egyes szálakat, egyre több a kérdésem.
Mi van, ha ez az egész L.E. - life extension (életmeghosszabbító) projekt, a lefagyasztás is csak az elmebaja, őrültsége, skizofréniája szüleménye?
És igen, komoly (bio)etikai problémákat vet fel ez az egész lefagyasztásos (krionizáció?) eljárás, például azért, mert ha mégsem teremtheti meg saját maga valóságát, még sincs ebben teljesen szabadsága, szabadakarata, ha az álom rémálommá válhat, akkor kiderül, hogy megint egy olyan, az emberi elme dicsőségét, istenségét hirdető felfedezéssel, találmánnyal van dolgunk, ami megbukik, nem teszi jobbá a világot, az egyén és az emberiség életét, nem menti meg, nem védi meg maradéktalanul, elszenvedett, súlyos humán-etikai-erkölcsi veszteségek nélkül. Mi a helyzet az emberi méltósággal? Hol az ember, a lélek vagy a tudat végső határa?
Aztán, hogy az egész film arról is szól, hogy a külsőségek, a külső megjelenés mennyire fontos, például az arc, az arc iránti vonzalom, a "jóképűség" eldöntheti egy ember sorsát? Vagy az számít, hogy saját magunkat milyennek látjuk? Van az a mondás, hogy az emberrel úgy bánnak, ahogy magával bánik. Lehet ez a sors, amit megteremtünk magunknak? Szerintem ez nem fekete vagy fehér. Szerintem vannak olyan hatások, előkészített vagy kapott dolgok, események, körülmények, amik meghatároznak, és vagy bírunk tenni ellene, vagy nem.
Egyszerre megrázó és szép, ahogy a főhős egészen más emberré válik, miután eltorzul az arca, igazából kívül és belül, lelkileg is nyomorulttá válik, görbe tükröt tart neki az élet, az élet színei fonákká, fonákjai színekké válnak, más értékek válnak fontossá, miközben egy valami nem változik: Sofie iránti érzései, szerelme, vonzódása. Talán ő volt a legfontosabb, a legvalóságosabb, legigazibb dolog a valaha megélt életében és álmában.
Miután megnéztem a filmet, tudtam meg, hogy van egy eredeti, 1997-es verzió (címe: Nyisd ki a szemed) ezért azt is gyorsan megnéztem. A kettő együtt hat rám, így írtam meg a beszámolót. Kicsit más hangulata van a két filmnek, a 97-esé picit jobban megfogott, pl. a zenéje és a képi világa, és hogy komolyabb, drámaibb az összhatás. Az a jelenet, amikor a "baleset" után Dave először megy oda torzult arccal Sofiehoz, szó szerint az álmai nőjéhez, a 97-es verzióban jobban tetszik. Viszont A 2001-esben ez a mondat Dave szájából nagyon eltalált engem: "nem is hinnéd el, de épp mosolygok rád".
Más részletek vannak kidomborítva a két verzióban, a főhösök kicsit más személyiségűek, de én úgy látom a két filmet, hogy kiegészítik egymást, egyikre se mondanám, hogy jobb vagy rosszabb. Nehezen döntöttem, melyikhez írjam a véleményem, de ehhez írom, a maximális csillagot pedig mindkettőnél megadom.
73 Vanília égbolt (2001)
fantasy | misztikus | romantikus | sci-fi | thriller
David Aamesnek bejött az élet, gazdag, fiatal, jóképű, és neki mindent szabad. Mikor elcsábítja legjobb barátjának kedvesét, egy autóbaleset véget vet addigi életének. Arca... több»
Szereplők: Tom Cruise, Cameron Diaz, Penélope Cruz, Kurt Russell, Tilda Swinton
