Szeretem a régi, mély jelentésű filmeket, így nagyon régóta terveztem, hogy megnézem ezt, amit a héten sikerült is. Arra azonban nem számítottam, hogy már rögtön az elején, az első negyedében olyan mély benyomást fog kelteni, amit talán sohasem fogok elfelejteni. Az tetszett benne a legjobban, hogy ilyen mély filozófiai atmoszférát tart fenn végig, és teljességgel kiszámíthatatlan. Én, aki már sajnos vagy nem sajnos, de hozzászoktam az olyan filmekhez, melyekben meglehetősen gyorsak a vágások az egyes jelenetek között, pont ez ragadta meg a figyelmemet jobban, mint mondjuk bármely mai sci-fi vagy akciófilm. És ez köszönőviszonyban sincs a CGI világával, mégis vizuálisan többet mond és mutat be. Ami itt úgy kilencven százalékban a színészek arcjátéka és testbeszéde. Eddig nem gondoltam, hogy egy 1979-es szovjet művészfilm jobban meg tud érinteni. Na de nem az összehasonlítás a fő célom ezzel. Ebben felfedezik a Zónát, mely egy elhagyatott hely, amolyan bunker. Három megfáradt filozófus keresi fel, akik az életet jobban meg szeretnék érteni. Ez az érzés, hogy sokan céltalannak érezték az életüket, akkoriban volt az egyik leggyakoribb, amikor a kommunista időkben, országokban a szabad vallásgyakorlás szinte teljesen tilos volt, főleg a Szovjetunióban. Megfigyelhető, hogy vallás nélkül pedig sokaknak kilátástalan az életük, és nincs jövőképük a földi utáni életre, és olykor a legkönnyebb búskomorságba esni. Ez a jelenség sajnos egyre gyakoribb napjainkban is. Sok tanulsága van ennek a filmnek, és sok benyomást kelt, nekem ez az egyik nagyobb gondolatom, amit nyújtott. A másik erőssége az, hogy milyen mélyen bele tudunk látni az akkori emberek lelki világába, például az íróéba vagy a tudóséba, akik a felfedezés során többször merengtek komolyabban az emberi rendeltetésen, az erőn, s végül azon találták magukat, hogy a tudósok sem tudnak mindenre magyarázatot adni. Szíven ütöttek a párbeszédek és a monológok. Az nem kifejezés... Jól mondta: a művészet legyen önzetlen, mely értelmet ad az életnek. Keresztény hívőként én ugyan nem ezt nevezem annak, de azt nézem, hogy ők vajon min mehettek keresztül, hogy ebbe az érzelmi állapotba eljussanak. Amit egyébként nagyra értékelek, az az, hogy a történelem során a művészek sem azért alkottak (legalábbis nem kizárásos alapon), hogy jól meggazdagodjanak, aztán ennyi volt, lelépjenek. Legjobb esetben azért, hogy üzenjenek valamit az embereknek és az utánuk jövő nemzedékeknek. És vajon mi mennyit láthatunk ezekből ma? Elsősorban talán azt, hogy nem mindig értjük meg a hátterüket teljesen, még ha tudjuk is, hogy valami benne még mindig rejtélyes számunkra, és ezzel nem a perui Nazca-vonalakra vagy az egyiptomi piramisokra gondolok elsősorban, hanem inkább az inspirálóbb néhány évszázados festményekre, szobrokra, klasszikus tánctípusokra vagy akár zenére. Azok a legjobbak mind közül, melyeket nem a haszonszerzés inspirált. Roppantul érződik ez ezen is, melyre nem jellemző a megszokott pörgés, az elgondolkodtatás viszont annál inkább. Főleg az első úgy egyharmadában, miután már elindulnak, már kezd izgalmasabb lenni, hogy mi lesz a következő három percben, és így tovább, sejthető, hogy kiszámíthatatlan, de még így is meg tudott lepni! Legnagyobb erőssége ennek, hogy hosszúak az egyes jelenetek, méghozzá több percesek, ami nagyobb színészi teljesítmény, mint a legtöbb, amit láttam eddig. Hiszen ahol mindent egyben vesznek fel, ott őszintébb is a színészi alakítás, több energiát és felkészülést adtak bele, míg más filmeknél a rövidebb vágások esetében könnyű egyenként lerendezni mindent, amitől már nem tűnne ennyire valóságszerűnek. A Sztalker pedig annyira az, annyira magával ragadó, hogy még a drámai hangulata is szokatlanul vonzóvá tud válni, még nekem is, pedig én egy meglehetősen vidám típus vagyok...
Úgy hatott, hogy még most sem akarom igazán, hogy elmúljon ez a benyomás. Érdekes, hogy mennyire tud hatni egy olyan, melynek a helyszínei (mai szemmel) nem túl szépségesek, omladozóak, de hát erre volt szükség ebben! Szomorú, jövőjüket illetően bizonytalan emberek pedig nem minden esetben nyílnának meg csilivili, pörgős helyeken, mert annak és a fényűzések kavalkádjában könnyen bizonytalannak vagy magányosnak érezhetik magukat. Talán a Zónában is hasonló volt, de ott legalább úgy éreztek, hogy van okuk rá, hogy megosszák gondolataikat, és ha nem is változik sok minden, legalább nem gyötri őket annyira. Ami tovább mélyítette, az néhány jelenetnél a színárnyalatok megváltoztatása volt: hol barnásabb, szürkésebb, majd eredeti színes. Elején és a végén a vonatzaj, a gondolatok az álom során, a végén megmozdulnak a poharak, a fennmaradó misztériumok a Zónát illetően, annak változása... Nem kellenek hipernagy filmszettek meg túlcifrázott jelmezek, de túlerőltetett drámázás sem a tökéletes film megalkotásához, és erre ez a film az egyik legjobb bizonyíték. Őszintén úgy érzem, hogy ennek a hosszú jelenetsoraik, a tökéletes színészi teljesítmény, jól kimért és őszinte mozdulatok és persze a zenéje a legjobb filmet hozták el, amit valaha láttam. Főleg a nyugati filmek tengerében könnyen elveszhetnek az ilyen ritka gyöngyszemek, melyekre nem jellemző, hogy sokan felhype-olnák, és még sok vár felfedezésre, de én sosem fogom megunni ezek mélységeit és lelkileg mély érintéseiket. Meditációs zenéjét sem tudom megunni. Ennél gondolatébresztőbb filmet én még nem láttam. Az akkori keleti blokk úttörő sci-fijének is nevezném, annyi különbséggel, hogy ez nem űrben játszódik, ellentétben Stanley Kubrick klasszikusával, csakhogy egy nyugati példát is hozzak, hanem az emberi lélekbe lát bele jobban, melynél szerencsére nem kellett sok időt tölteni a forgatási helyszín választással. Tudományos drámaként játszódhat bárhol, lehet ez például Novoszibirszk egyik gyárnegyede vagy pályaudvara közelében is, ahol nem kényelmes lakni, az emberi lélekre jobban kihatnak az ottani zajok, infrastrukturális körülmények és egyéb viszontagságok, az ottani gyár mégis eléggé elhagyatott volt, sőt a Zóna is úgy néz ki, mint most nagyszüleim falujában a régi szovjet laktanya. Szóval nem éppen egy Disneyland...
Andrej Tarkovsky, a többi alkotó és a színészek akkoriban olyat alkottak, amely remélhetőleg jó sokáig fennmarad. Valahogy... az ilyen kevésbé nyüzsgős helyeken, mint például amit itt láthattunk, az ember nagyobb igényt érez arra, hogy elmerengjen azon, hogy mit kezdjen az élettel. Felgyorsult világunkban pedig kincset érnek az ilyen pillanatok... Szegény tudósok, akik ebben magyarázatot kerestek lelki kérdéseikre, nem jártak túl nagy sikerrel! Mi viszont levonhatjuk a tanulságot, miszerint mindig figyelnünk kell a lelki épségünkre és arra, hogy mi tesz minket boldoggá. Legjobb esetben ezek nem fizikai vagy egészségre ártalmas dolgok, hanem például a belső lelki egyensúlyunk, illetve azokat elősegítő elmélkedés. Lesznek gyenge pillanatok az életünkben így is, de erre fontos ügyelnünk, és nem tanácsos fizikai, mulandó dolgokba fogózkodnunk, hiszen azok elmúltával könnyen összetörhetünk, tehát jól tesszük, ha nem ragaszkodunk, és ha esetleg elveszítenénk valamit, akkor nem sérül igazán a lelki világunk.
Egy rövid személyes példa: a covid alatt, amikor nem volt az élet sietős, akkor sokat gondolkodtam a jövőn, ami felelősségteljesebbé és előrelátóbbá tett engem. Jó esetben mindannyian igyekszünk még ilyen helyzetekben is a legjobbat kihozni, még akár olyanban is, amelyet itt láthattunk a Zónában.
Nos, leírtam néhány gondolatomat, érzésemet a filmről, melyek közben és utána jöttek, kicsit a való élettel is összekapcsolva. Biztos vagyok benne, hogy még sok fog jönni a közeljövőben, mert még sokszor meg fogom nézni, vágyik is az ember arra, hogy többet megértsen, ha ilyen filmet lát. Ez valóban komoly megtekintést igényel, érdemel, nem is egyet. Úgy alkották meg, hogy sokáig fennmaradjon, inspirálja az embereket – ez a tiszta, önzetlen művészet lényege. Ki tudja, talán még ötven év múltán is el tudja érni ezen célját sokaknál.
Valaha volt legnagyobb 10/10-et érdemli, vagy még annál is többet...
86 Sztalker (1979)
Létezik egy hely a Földön, melyet az idegenek hagytak maguk után, s mely tiltott zóna az emberek számára. Vannak azonban olyanok, akik kíváncsiak a misztikus helyre, és vezetőt... több»
Szereplők: Alisa Freyndlikh, Anatoliy Solonitsyn, Alekszandr Kajdanovszkij, Nikolay Grinko, Natasha Abramova
