Kevés olyan film készült Hollywoodban, amely egyszerre tudta ennyire kíméletlenül kifigurázni a filmipart, a sztárkultuszt, az önimádó színészeket és magát a hollywoodi képmutatást, mint a Trópusi vihar. Ez a film nem azért működik, mert mindenáron provokálni akar, hanem azért, mert senkit sem kezel érinthetetlen szent tehénként. Mindenki célpont. A színészek, a producerek, a marketinggépezet, a háborús filmek kliséi és maga Hollywood is. Pont ezért olyan felszabadító.
Ma sokan azt mondják erre a filmre, hogy „ezt már nem lehetne leforgatni”. Ez persze túlzás, de az biztos, hogy egészen más közegben születne meg. Sokkal óvatosabban, sokkal több egyeztetéssel, és valószínűleg jóval kevesebb kockázatvállalással. És ez egy kicsit szomorú. Az elmúlt években a filmipar egyre inkább olyan tereppé vált, ahol az alkotók sokszor úgy mozognak, mintha tojáshéjon lépkednének. Egy rosszul megfogalmazott poén, egy félreérthető jelenet vagy egy túlságosan éles karikatúra már önmagában napokig tartó internetes vitákat képes generálni. A legérdekesebb pedig az, hogy ezekben a vitákban gyakran nem is azok szólalnak meg elsőként, akikről a vicc eredetileg szól, hanem olyanok, akik mások nevében érzik szükségesnek a megsértődést.
A Trópusi vihar éppen ennek az ellenkezőjét képviseli. Nem válogat. Nem kivételez. Nem moralizál. A szatíra legalapvetőbb szabályát követi: mindenkit ugyanazzal a könyörtelenséggel kezel. És talán éppen ezért működik még ma is. A film ráadásul nem pusztán egy botrányos vígjáték, hanem egy meglepően pontos látlelet Hollywoodról. A hiú, önmaguk jelentőségét túlértékelő színészek, a díjvadász szerepek, a marketingből felépített sztárok és a teljesítmény helyett az imázs köré szerveződő rendszer mind olyan jelenségek, amelyek ma is léteznek. A különbség csak annyi, hogy ma már sokkal kevesebben mernek ilyen nyíltan gúnyt űzni belőlük. Pedig a művészet egyik fontos feladata mindig is az volt, hogy tükröt tartson a társadalom elé. A karikatúra nem támadás, hanem egy eszköz, amely felnagyítja a hibáinkat azért, hogy észrevegyük őket. És ha már a saját gyarlóságainkon sem tudunk nevetni, akkor valószínűleg nem a művészet lett rosszabb, hanem mi váltunk sokkal érzékenyebbé.
A Trópusi vihar ezért nem csupán egy remek vígjáték. Hanem egy emlékeztető is arra, hogy a humor akkor a legerősebb, amikor nem fél senkitől, és nem tesz különbséget ember és ember között. Lehet szeretni vagy nem szeretni, lehet vitatkozni vele, de egy dolgot nehéz elvitatni tőle: bátor film. És talán éppen az ilyen bátor alkotásokból van ma a legnagyobb hiány.
80 Trópusi vihar (2008)
akció | háborús | kaland | szatíra | vígjáték
A délkelet-ázsiai dzsungelben egy hatalmas költségvetésű filmet forgatnak. Háborús filmsztárok sorát foglalkoztatja, azonban a kiadások ára az egekbe szökik, ezért a stúdió... több»
Szereplők: Robert Downey Jr., Tom Cruise, Matthew McConaughey, Ben Stiller, Jack Black
