a Tea Mussolinivel egy szép, lassan építkező sztorival operál, ami az első fél óra után kezd izgalmassá válni. Egy komoly történelmi témát a gazdag rétegek szemén keresztül mutat be, bebizonyítván azt, hogy háború idején még a kékvérűek élete sem fenékig tejfel (ironikusan persze hozzá lehet tenni, hogy vannak olyanok, akik ilyen körülmények között is ragaszkodnak a státuszokhoz kapcsolódó külsőségekhez, ahogy azt Maggie Smith karakterénél láthatjuk). A film központi alakjai mégsem csak és kizárólag a gazdag, külföldi hölgyek, hanem a fiatal Luca, akit gyerekként és fiatal felnőttként is kiválóan hoznak a színészek (mellette meg megemlíteném az én személyes kedvencemet, Judi Dench kutyáját, aki egy igazi túlélő a történetben). A filmben bár végig érezni lehet a háborút, mégsem lesz a szó szoros értelmében vett háborús film, még az utolsó jelenetek ellenére sem. Ami szerintem a legnagyobb erénye Zeffirelli-filmjének, hogy a II. világháborút nem a kötelező pátoszok felhasználásával, hanem hihető, egyéni sorsokon keresztül mutatja be, méghozzá úgy, hogy az egész nem lesz egy nyálas, csöpögős sztori, hanem megható, s olykor még humoros is. Mindennek a hátterében pedig az is állhat, hogy a film végén kapunk egy finom utalást, mely szerint egy önéletrajzi ihletésű alkotásról van szó. Úgyhogy nagyon is ajánlom megtekintésre!
a Tea Mussolinivel egy szép, lassan építkező sztorival operál, ami az első fél óra után kezd izgalmassá válni. Egy komoly történelmi témát a gazdag rétegek szemén keresztül mutat be, bebizonyítván azt, hogy háború idején még a kékvérűek élete sem fenékig tejfel (ironikusan persze hozzá lehet tenni, hogy vannak olyanok, akik ilyen körülmények között is ragaszkodnak a státuszokhoz kapcsolódó külsőségekhez, ahogy azt Maggie Smith karakterénél láthatjuk). A film központi alakjai mégsem csak és kizárólag a gazdag, külföldi hölgyek, hanem a fiatal Luca, akit gyerekként és fiatal felnőttként is kiválóan hoznak a színészek (mellette meg megemlíteném az én személyes kedvencemet, Judi Dench kutyáját, aki egy igazi túlélő a történetben). A filmben bár végig érezni lehet a háborút, mégsem lesz a szó szoros értelmében vett háborús film, még az utolsó jelenetek ellenére sem. Ami szerintem a legnagyobb erénye Zeffirelli-filmjének, hogy a II. világháborút nem a kötelező pátoszok felhasználásával, hanem hihető, egyéni sorsokon keresztül mutatja be, méghozzá úgy, hogy az egész nem lesz egy nyálas, csöpögős sztori, hanem megható, s olykor még humoros is. Mindennek a hátterében pedig az is állhat, hogy a film végén kapunk egy finom utalást, mely szerint egy önéletrajzi ihletésű alkotásról van szó. Úgyhogy nagyon is ajánlom megtekintésre!