James Wong 2001-es sci-fi akciófilmje, Az egyetlen tipikus lenyomata a korai 2000-es évek hollywoodi trendjeinek: multiverzum-ötlet, keleti harcművészetek, CGI-túltengés és ipari metálzene egyetlen, túlvezérelt csomagban. A film egyszerre ambiciózus és naiv, látványos és kínosan egyszerű – mégis van benne valami, ami miatt nehéz teljesen elutasítani.
Az alapötlet kifejezetten erős: a multiverzum létezik, és minden egyes univerzumban él egy változata ugyanannak az embernek. Ha valaki megöl egy másik verziót, annak életereje és képességei átszállnak rá. Yu-Law (Jet Li) célja, hogy minden alternatív énjét elpusztítva „Az egyetlenné” váljon – egy kvázi istenné. Ez a koncepció filozófiailag is izgalmas lehetne: identitás, sors, önpusztítás és hatalom kérdéseit érinthetné. A film azonban inkább az ökölben és a lassított rúgásokban látja a válaszokat.
Jet Li kettős – sőt, többszörös – szerepben látható, ami a film legnagyobb erőssége. A gonosz Yu-Law gátlástalan, arrogáns és szinte képregényszerűen túljátszott figura, míg a „jó” Gabe Law visszafogott, szinte jelentéktelen rendőr. Ez a kontraszt működik, még ha finomságról nem is beszélhetünk. Jet Li karizmája és harcművészeti tudása egyértelműen elviszi a filmet a hátán. A mellékszereplők – köztük Jason Statham és Delroy Lindo – inkább funkcionálisak, mint emlékezetesek. Ők képviselik a törvényt, a racionalitást, de valódi súlyuk nincs a történetben. Carla Gugino karaktere pedig sajnálatosan kimerül a „féltő feleség” szerepkörében, ami már a megjelenésekor is elavultnak hatott.
A látványvilág tipikusan 2001-es: digitális effektek, amelyek akkor futurisztikusnak tűntek, ma inkább videojáték-átvezetőkre emlékeztetnek. A harcjelenetek koreográfiája viszont kifejezetten erős, még ha túl is vannak vágva és lassítva. A film nem tagadja: itt Jet Li fizikai jelenléte az igazi attrakció.
A legnagyobb probléma a forgatókönyv leegyszerűsítése. A multiverzum szabályai homályosak, következetlenek, és gyakran csak ürügyként szolgálnak a következő bunyóra. A film végső üzenete – „nem lehet egynél több” – súlyosnak akar hatni, de inkább egy videojáték-főellenség monológjára emlékeztet, mint valódi drámai konklúzióra.
Mégis, Az egyetlen rendelkezik egyfajta nyers őszinteséggel. Nem akar többnek látszani annál, ami: egy hangos, agresszív, stílusvezérelt akciófilm, amely egy érdekes sci-fi ötletet használ díszletként. Ha komoly filozófiai mélységet várunk tőle, csalódunk. Ha viszont elfogadjuk, hogy ez egy korának tipikus, adrenalinra épülő mozgóképes terméke, akkor meglepően szórakoztató tud lenni.
Az egyetlen nem lett klasszikus, de kultikus státuszt kiérdemelt. Egy film, amelyben a multiverzum nem gondolkodásra késztet, hanem üt, rúg és lassított felvételben pózol. Ostoba? Kicsit. Szórakoztató? Határozottan. És? Néha ez is elég.
75 Az egyetlen (2001)
Nem csak ez a világ létezik. Párhuzamos univerzumok sokasága vesz minket körül, amelyek mindegyikében él egy-egy hasonmásunk. Ha egyikük meghal, az ereje eloszlik a túlélők... több»
