Kevés olyan színészt tudnék mondani manapság, akinek volt olyan súlya a filmvásznon, hogy gyakorlatilag egyetlen szó nélkül, pusztán a jelenlétével emlékezetes alakítást tudott nyújtani.
Charles Bronson ilyen volt. Egy olyan férfitípust testesített meg, amely ma már divatjamúltnak minősül, pedig higgyük el, nagyon is hiányoznak ezek a fajta emberek a filmvászonról.
Rengeteg filmjét láttam már az évek során Bronsonnak, westernfüggőként nyilván csakis a Volt egyszer egy Vadnyugat lehet a hatalmas kedvencem tőle, de erről az alkotásról is szép emlékeket őrzök, hiszen már számtalanszor láttam, éppen ezért kicsit félve újráztam sok év után.
Nos, nem kellett nagyot csalódnom, nem rossz film ez, de annyira nem is jó, hiszen néha túlságosan lassú és időnként kissé ellaposodik, de a kezdő képsorok és az utolsó negyedóra simán zseniális, a köztes játékidőből pedig a hangulat egyszerűen utánozhatatlan, ezért egyszeri megtekintésre mindenképpen ajánlom ezt a rendhagyó westernt, amelyben nem az akció a lényeg, hanem javarészt a lélektani dráma.
De lássuk a film sztoriját!
A félvér Chato (Charles Bronson) csak egy erősebb italra tért be a kocsmába, azonban a nem kicsit rasszista és rosszindulatú seriff megjegyzéseket tesz indián voltára, amit Chato egy idő után megun, és egy „párbajban” lelövi.
A helyi lakosok közül ezért néhányan ezért önbíráskodásba kezdenek, és az egykori katonatiszt, Quincey (Jack Palance) vezetésével hősünk után indulnak, hogy felkössék.
Chato eredetileg nem akarta bántani őket, csak el akarta venni a kedvüket az ilyenfajta szórakozástól, azonban a csapat néhány tagja elköveti azt a hatalmas hibát, hogy meggyalázza a feleségét, és megöli egy régi indián barátját, és ezzel megpecsételik a saját sorsukat.
Iszonyúan erős a kezdés, semmi melléduma, seriff jő, beleköt Chatóba, erre válaszul ő nem vitatkozik, csak lő. Majd laza csuklóval, szép nyugodtan kilovagol a településről. Most már tudjuk, hogy ezzel az emberrel nem lehet szórakozni, és nem a szavakban hisz, hanem csak a tettekben. Aztán jönnek a nem kicsit elbizakodott fehérek, akik egyáltalán nem tekintik komoly kihívásnak a kemény és brutális férfi megregulázását, azt hiszik, rövid időn belül fellógatják az indiánt (aki egyébként félvér, de ez nekik teljesen mindegy), és ezzel letudták a heti penzumot.
Elég hamar megtanítja őket a rendre Chato, akinek természetesen az első perctől fogva nagyon drukkolunk, annak ellenére, hogy ő sem éppen egy első áldozó ministráns fiú jellem, hiszen mégiscsak lelőtte a seriffet. A dolgok akkor durvulnak el, amikor Chato asszonyát megerőszakolják (westernfilmhez képest eléggé látványosan, kifejezetten megdöbbentően erős képsorokkal illusztrálják az alkotók a vérlázító eseményt), innentől kezdve ez már személyes ügy, egyetlen ember sem menekülhet Chato bosszúja elől.
Az a legnagyobb probléma szerintem a filmmel, hogy a bosszúhadjárat egyszerűen nem tölti ki a játékidőt, a puskapor az utolsó felvonásra marad, a fennmaradó időben pedig kicsit elkényelmesedhetünk a csapat tagjai között törvényszerűen kitörő belső viszályokban és vitákban.
Lassan indulnak be az események, amelyek csak a végére pörögnek fel olyan nagyon igazán, addig szinte lassított felvételként követhetjük az eseményeket, amelynek megvannak a maga előnyei, hiszen így nagyobbat szól a vége. Továbbá túlságosan a szájunkba akarták rágni az alkotók az erkölcsi mondanivalót, mely szerint Chatónak voltaképpen teljesen igaza van a saját szempontjából (a saját földjét és a saját családját védi), és az indiánok keserű sorsa is szóba kerül a műfajban.
Szokatlanul erős drámaisággal nem éppen a fehérek dicső tetteit zengedezi ez az alkotás, de sajnos sok beszédnek néha túl sok az alja, most a kevesebb sokkal több lett volna.
Az erkölcsi dilemmákat is túl lehet tolni, túlfeszítették a műfaj határait az alkotók, egy westernfilmhez képest túl kevés az akció és túl sok a szöveg, igazából annak köszönhetően lett emlékezetes alkotás ez a film, hogy az eleje és a vége simán zseniális.
Bár őszintén bevallva, nekem az egész úgy ahogy van, bejött.
Michael Winner ebben a filmben dolgozott először együtt Charles Bronsonnal (később együtt vitték sikerre a Bosszúvágy-sorozatot, amelyből természetesen az első és a második az igazán remek darab, a többi csak kissé utánérzés), a rendező és a főszereplő sem volt kezdő a western műfajában, mégsem sikerült egy igazi mesterművet alkotniuk.
A műfaj akkoriban már kisebb válságban volt, ezért egy kísérletként érdemes tekinteni erre az alkotásra, amely kissé felemásra sikeredett ugyan, és lássuk be, nem egy igazi klasszikus, de mégis kihagyhatatlan a zsáner szerelmesei számára, elsősorban a ténylegesen és egészen egyedi hangulata miatt. Inkább lélektani drámáról van szó, mint hagyományos értelemben vett westernről.
Charles Bronson úgy nyújtott remek alakítást, hogy nem sokat szólt, de olyan erős jelenléttel bírt a filmvásznon, ami párját ritkítja még a műfajon belül is (talán csak John Wayne mérhető hozzá, neki volt elég megjelennie ahhoz, hogy tudjuk, róla fog szólni a film, tegyen bárki bármit). Jack Palance ismételten bebizonyította, hogy milyen kiváló színész, James Whitmore pedig szintén remek alakítást nyújtott.
Kőkemény, afféle macsó filmről van szó, férfitörténet ez a javából, romantikának itt helye nincs, becsületről, erkölcsről, bűnről és erényről szólnak az alkotók, itt nincsenek hősök, csak áldozatok vannak. Benne volt a klasszikus lehetősége ebben a filmben, azonban néha túlságosan mélyenszántó akart lenni, holott elsősorban zseniális western/thriller, amely a műfaj határait feszegeti, sajnos a nagy katarzist azért nem hozza el.
Persze egyértelműen ajánlott!
Szeretem Bronson színészetét.