Ufó város

2023.08.05 13:58 Artemisia Olvasottság: 722x

2

Wes Anderson nevét hallva, olvasva aligha van olyan mozirajongó, aki ne tudná azonnal, hogy mire számítson. A rendező stílusa elvont, abszurd, ezer közül is felismerhető. Egyedi kézjegyét, az erőteljes stilizációt pedig talán még egyszer sem járatta annyira csúcsra, mint jelen rendezésében, az Asteroid City-ben.

Történetét többszörös keretbe foglalja, egy többszörös film a filmben megoldást láthatunk. Egészen pontosan egy színdarab megfilmesítéséről szóló tv-műsort... A helyszín egy fiktív amerikai városka, Asteroid City, mely valahol az arizonai sivatagban terül el, és arról híres, hogy több ezer évvel ezelőtt ide hullott egy aszteroida. Asteroid City inkább egy látványosság, mint város: mindössze egy motel, egy benzinkút és egy bisztró található itt, illetve egy csillagvizsgáló állomás. Itt rendezik évről évre a junior csillagászok és feltalálók találkozóját, ahová idén is rengeteg fiatal zseni érkezik a családjával, köztük a 4 gyerekét kísérő Augie Steenbeck (Jason Schwartzman), a fotós és a kamasz lányával érkező színésznő, Midge Campbell (Scarlett Johansson) és még sokan mások is. A szinte kivétel nélkül diszfunkcionális családok az egyhangú felszín alatt komoly drámákkal küzdenek, legsúlyosabbal Augie Steenbeck, akinek felesége hetekkel korábban elhunyt egy betegségben, a szörnyű hírt azonban még mindig nem közölte gyerekeivel. A családban senki nem tud mit kezdeni a gyásszal, már-már kínosan gépies félrenézéssel, szőnyeg alá söpréssel folytatják a mindennapjaikat.

Hasonló monotonitással próbál szembenézni a szakmai kiégéssel és magánéletei kudarcaival Midge Campbell is, aki bár tehetséges komikának tartja magát, folyton drámai szerepeket kap, és bűntudata van, amiért nem elég jó anyja a lányának.

Kettőjük távolságtartó interakciói adják a film sava-borsát, annak ellenére, hogy nincs érzelmi csúcspontja a közeledésüknek. De sok más, alapvetően érdekes történetszál van még – a gyerekek gyászfeldolgozása, első szerelem, a nagypapa szerepbe éppen beletanuló Tom Hanks, hidegháborús paranoia és fegyverkezési verseny, valamint az Augie–Midge páros mellett a film másik fő attrakciója: a gyerekeknek szóló rendezvény kellős közepén feltűnik az égen egy repülő csészealj, amiből egy karikatúraszerűen kinéző földönkívüli ereszkedik alá, és abszurdan humoros jelenetben ellopja a városka nevezetességének számító aszteroidát. Anderson pedig mindezen érdekes elemekkel látványosan nem kezd semmit. Gépies monológok, egymással kommunikáló mesterséges intelligenciákat idéző dialógusok, teljes érzelmi sterilitás, összefüggéstelennek ható jelenetek, üvöltő szürrealizmus – nagyjából ezek fémjelzik a filmet.

A cselekményt rendre megszakítja az eredeti színdarab születését és megfilmesítését feldolgozó tv-műsor Bryan Cranston narrálásával, amiből kulisszatitkokat és filmes fogásokat ismerhetünk meg, andersoni szürrealitással, pl.: Egy megbeszélésen megkérdezik a színdarab szerzőjét, az Edward Norton által alakított Conrad Earpöt, hogy miről fog szólni a színdarab? „A végtelenségről, és még nem tudom miről ” –

feleli Earp. Vagy amikor az Augie-t játszó színész megkérdezi a film rendezőjétől, hogy mi célt szolgál az egyik jelenete a forgatókönyvben, választ azonban nem kap. De a legcsípősebb kiszólás kétségkívül az űrlényt alakító Jeff Goldblumhoz köthető, aki szerepéről azt mondja: „metafora vagyok, de nem tudom, mire”.

Igen, az Asteroid Cityvel kapcsolatban a legnagyobb dilemmát az okozza, hogy megfejtsük, miről is szól valójában. Azonban többszöri megtekintés után is úgy tűnik, a hangsúly nem a történeten és a mondanivalón van, hanem csakis a stilisztikán, a szerkezeten, külcsínen, hangulaton, színhasználaton, operatőri munkán, díszleteken, jelmezeken. Mintha egyfajta erődemonstráció lenne Anderson részéről, hogy lásd, érdemi történet nélkül, csak stilisztikai elemekkel, stílusjegyekkel is tud szórakoztatni. Merthogy az Asteroid City vélt vagy valós hiányosságai mellett egy kifejezetten szórakoztató film, sőt minden megtekintés után egyre szórakoztatóbb.