E sorokat a film eredeti, cenzúrázatlan változatának megtekintése után írom.
Ha meg kéne neveznem a magyar film történetéből egy olyan alkotást, mely generációkon keresztül képes volt megmaradni a kollektív emlékezetben a frappáns egysorosaival, a „rendszerre” tett burkolt és kevésbé burkolt beszólásaival, a jobbnál jobb jeleneteivel és ikonikus karaktereivel, akkor a választásom kétségkívül Bacsó Péter A tanú című remekművére esne. Mi több, tovább megyek: ennek a filmnek nemcsak a sztorija és jelenetei ismertek, hanem a bemutatását átható kálvária is. 1969-ben készült el, de tíz évig dobozban tartották az akkori kultúrpolitikai döntés következtében, s a nagyközönség csak 1981-től láthatta Cannes-ban, illetve Magyarországon is. Az elkészülte óta pedig cirka 50 év telt el, de a legendája és a kultusza mit sem kopott, sőt, tovább íródik: 2019-ben az egyetlen fennmaradt cenzúrázatlan változat is megtekinthető a nagyvásznon, természetesen digitálisan felújított változatban. Ha pedig egy ilyen film (ráadásul ilyen formátumban) újra felkerül a mozik műsorára, akkor nem mondhatok mást, minthogy: irány a vetítőterem!
„A nemzetközi helyzet egyre fokozódik!” „Az élet nem habostorta.” „Az új magyar narancs. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk.” „Hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának!” „Az a gyanús, ami nem gyanús.” „Egyszer majd kérni fogunk magától valamit.” Ugye ismerősen csengenek az előbbi idézetek? Bizony, ahogy fentebb említettem, A tanú egyik nagy erőssége, hogy nemcsak remekül használja az 50-es évek politikai jelszavait, hanem egy jó szatírához illően ki is forgatja azokat, s belecsempészi egy olyan kontextusba, amelyben mi magyarok egyszerre tudunk sírni és nevetni. Ugyanis mai fejjel szörnyű belegondolni, hogy a Rákosi-rendszer mindennapos részei voltak az olyan jelenségek, mint a fekete vágás, a besúgó rendszer, az internálás, a koncepciós perek, a fekete autó és a bebörtönzések egy, a rendszerre tett rossz gesztus miatt. Másrészt viszont ugyanez a rendszer röhejes és abszurd abban a tekintetben, hogy olyanok fordul(hat)tak elő teljes komolysággal, mint narancstermesztés, a szocialista szellem vasútjának koncepciója, s egy viccbe hajló vádak alapján lefolytatott per.
Vagy egy olyan hullámvasút, amelyen Pelikán József végigmegy az egész film alatt: a Kállai József által megformált gátőr ugyan elkötelezett kommunista (saját szavaival élve: „ideológiailag nem elég képzett”), s egy végtelenül egyszerű munkásember, aki teszi a dolgát, egyedül neveli nyolc gyermekét, s akit egyszer csak bebörtönöznek fekete vágásért, majd kiszabadul. Ezután indul be az igencsak érdekes karrierje: egy uszoda, majd az Angolpark (pardon, Vidámpark) igazgatója, később pedig a Narancskutató intézet vezetője lesz, természetesen érdemi hozzáértés nélkül. Itt pedig tegyük hozzá gyorsan, hogy Pelikánnak e szakmákban való inkompetenciájának elsősorban Bástya elvtárs (a párthatalom egyik „megtestesítője”) issza meg a levét, melynek következtében Pelikán újra és újra a dutyiban találja magát, hogy aztán megint kikerüljön onnan. Így jutunk el odáig, hogy Pelikán Józsefből koronatanút akarnak csinálni, méghozzá az egykori barátja, Dániel Zoltán ellen folytatott perben. S hogy ki áll mindennek a hátterében? Virág elvtárs, méghozzá Őze Lajos lehengerlő alakításában: megtestesül benne az igazi, rendíthetetlen párthatalom, ami nem az erőszakkal, hanem a manipulációval, a lelki terrorral tartja sakkban Pelikánt, miközben minden egyes jelenetén érződik, hogy a folyamatos ellenségkeresés már kikezdte az idegrendszerét. De pihenni nem lehet, az utasítás ki van adva („az osztályharc élesedik”), s ha kell, a citromból narancs lesz, a naiv Pelikánból pedig tökéletes koronatanú (akkor is, ha ez meghaladja az egykori gátőr képességeit). Nem csoda, hogy a főszereplőnk nem érti azt a katyvaszt, amibe belekerült (elég, ha csak arra gondolunk, hogy a Duna elönti a falut, s ő megállás nélkül a vallomását szajkózza, valamint az is, hogy a tárgyaláson az első adandó alkalommal elfelejti a betanult szövegét), ahogy azt sem, hogy egy ilyen országban még egy akasztást sem tudnak annak rendje és módja szerint végrehajtani (másik magyarázatként viszont megállhatja a helyét az is, hogy a kivégzés elmaradása egy finom utalás a Sztálin halálát követő enyhülés időszakára).
Zárásként még annyit tennék hozzá, hogy mit is tartogat nekünk a cenzúrázatlan változat. Egyrészt van benne egy hosszabb jelenet (a börtönben a püspök az ezer éves magyar államot és a szocialista Magyarországot állítja párhuzamba, amit szintén nem tud hova tenni Pelikán, hiszen hogy lehet valami egyből ezer éves), egy új szcéna (Pelikán és Dániel Zoltán beszélgetése a sötétzárkában, mely elsősorban a Rajk-perre utal: „nem az a lényeg, hogy mit tettem, hanem, hogy bűnös legyek”), valamint a lezárás megváltoztatása (nincs Pelikán és Virág találkozás a villamoson, csak az előbbinek az „útkeresése” a megváltozott Budapesten). Elsőre talán nem tűnnek ezek akkora változtatásoknak, de a film egész kontextusát nézve nem kis jelentésmódosítást tartalmaznak (s ne feledjük a legfontosabbat: ezek az író-rendező eredeti szándékát tükrözték, s bizony a korabeli cenzúra szerint ez abban az időben kiverte volna a biztosítékot, éppen ennek fényében olyan érdekes mai szemmel nézni).
A tanú dicsőségéből mit sem veszítve immáron 50 éve bizonyítja, hogy az egyik legjobb filmszatíra, mely az elnyomó rendszerek (nem csak és kizárólag a Rákosi-rendszer) hatásmechanizmusait állítja pellengérre egyszerre félelmetes és nagyon szórakoztató formában. Élmény volt mindezt újra átélni, ezúttal moziban ülve!
