Szó szerint közönséges és unalmas

2021.07.28 23:32 Interfectorem Sabnock Olvasottság: 244x

2

Miért is nem tudnak manapság egy tisztességes mozit (most: horrort) összerakni a filmes "szakemberek"? Ennek azért több oka is lehet. Elfogytak az ötletek, a remake-ek, és rebootok nem elég ütősek. A rendezői, operatőri, írói gárda rengeteg kóklerből áll, és ha egy támogató megdobja őket pénzzel, egyből sztárnak hiszik magukat, és rendeznek, filmet csinálnak. (De minek?) A színészi gárda rettenetesen felhígult, bődületesen amatőr és jellegtelen, arc és személyiség nélküli emberkék rohangálnak a felvevőgépek lencséje előtt. Nincs koncepció, nincs dramaturg, semmilyen felvezetés, tetőpont és jó befejezés, nincsenek extra csavarok a filmekben. Az utolsó képsorok szó szerint bénák és röhejesek, majd aztán a "rendező úr" gyorsan elmondja a bemutató után, hogy a befejezést rábízza a néző fantáziájára.

Na úgy nagy vonalakban ennyi, reggelig lehetne elemezni egy Ördögűző vagy az 1974-es Texasi láncfűrészes gyilkosságok, netalán a Cápa, vagy ha már olasz, pl. a Mélyvörös címmel bíró alkotásokat. Oké, hagyjuk, hiszen itt van nekünk a Közönséges horrorsztori... Na lássuk, mit is figyeltem meg ennél a filmnél!

Roberto De Feo és Paolo Strippoli friss húsok a piacon, igaz, De Feo már összehozott egy misztikus mozit jó két éve. A forgatókönyv első része nem is lett volna rossz, ha azon a misztikus úton megy tovább, ahogy azt elképzeltük és elindult a film. Ami nekem bejött, az a zeneválasztás, na ez ütős volt, belesimult a filmbe. Massimiliano Mechelli jó munkát végzett, egy halk és diszkrét taps az úriembernek. De valahogy mégis éreztem egyfajta inerciát a filmben, nem tudott egy kis plusz adrenalint pumpálni a ketyegőmbe. Egyszóval addig rendben volt, amíg neki nem mennek ama bizonyos fának az erdőben, na onnantól enyhe plagizálásnak lehetünk szem- és fültanúi.

Ház az erdő mélyén, Halálos kitérő, The Ritual és némi misztikum, az pedig a Fehér éjszakák. Fúrtak, kalapáltak, gyurmáztak, gyömöszöltek, de valahogy mégis az egész egy nagy katyvasz lett, ami már a film második felétől totális logikai paradoxonokba fordult át. Calabria olasz hon legszegényebb régiója, pedig csodálatos tájai miatt (a csizma eleje) lenne igény a turizmus fejlesztésére. Na mármost, a falusiak akkor inkább átmennek szadista állat üzemmódba? Most az a három fafickó a hülye ümmögésükkel meg a sípjaikkal tényleg a vidéki rituáléjuk része, vagy csak Fabrizio (Francesco Russo) beteges fantáziájának kitalációja? A gagyi horrorfilmjének a része? Annak tűnik, de... Én már elveszítettem ekkorra azt a bizonyos fonalat. (Elvitte a cica.)

A színészek kiválasztása ráadásul nekem óriási csalódás, egytől-egyig. Mind Elisa, a hányós (Matilda Anna Ingrid Lutz), mind a csúnyán beszélő, de rettegő doki (Peppino Mazzotta) és a végletekig idegesítő angol srác, Mark (Will Merrick) kritikán aluli töltelékek. Talán a szöszi (Yuliia Sobol), akinek legalább jó testi adottságai vannak, és néha kiült a szenvedés és rettegés (érzelmek) az arcára.

De szépen sorjában mindenkit kivégeznek, és Elisa is rájön, ki is a hunyó, kiültetik a nagy ünnepi ebédhez. Jó kis szaftos, igazi déli spagettit esznek, istenuccse, még megkívántam. De hát "feladni soha" elven a terhes leányzó először is kiszabadul, miután megvitatja elrablójával a mai modern filmgyártás nehézségeit és problémáit, majd egy laza gyomrossal elintézi a hugit (Alida Baldari Calabria), aztán kissé infantilis rendezőnket térden lövi, majd szájba, lezárva ezzel a "jajnebántsmár" és "tehülyeribancelintézünk" emeltebb szintű dialógust. Majd szerintem gegként megjelenik a pufi dalnokunk, és elvezeti Elisát egy katonailag lezárt területre. Ahol igazi déli italicusok és enotrik leszármazottjai strandoltak, és mintegy 21. századunk lenyomataként egyesével mindenki rögzíteti a vérző lányt, ahogy lassan belegyalogol a meleg tengerbe. Hoppá...

Oké, megnéztem. Remélem, kialszom és kiheverem... Italohorror 2021... Dehogyis! A műfaj már rég halott.