Ari Aster mindössze 2 nagyjátékfilmmel megalapozta hírnevét a horror műfajon belül, ami nem véletlen, hiszen mind az Örökség, mind a Fehér éjszakák átütő darabok. 3. rendezése egy sokkal elvontabb, személyesebb, ám annál ambiciózusabb alkotás.
Az Amitől félünk Aster 2011-es, Beau címet viselő, 7 perces rövidfilmjének közel 3 órás kibővített változata.
Az alaphelyzet ugyanaz, mint a rövidfilm esetében: Beau beteges szorongó, és retteg kilépni a lakásából is. Anyja telefonhívására mégis rászánná magát a hazautazásra, azonban az utolsó pillanatban ellopják a kulcsait, és kénytelen különös interakciókba lépni a várost benépesítő furábbnál furább figurákkal.
A bő lére eresztett játékidő és az alkotói szabadság nagyon jót tett a film első harmadának, Aster ugyanis parádés abszurditással ecseteli Beau zavart lelki- és mentális állapotát: már a megszületése is traumatikus élmény volt, anyjával rendkívül mérgező kapcsolatban áll, gyerekkora a szorongásról, megfelelési kényszerről és manipulációról szólt, a felnőttkora pedig katasztrófa. A magányos, örök rettegésben élő, hipochondriával, pánikrohamokkal, antropofóbiával küzdő középkorú férfiként csak a terapeutájával és az édesanyjával érintkezik, egy sivár albérletben él a világ leggroteszkebb városnegyedében, ahol a bűnözés már-már parodisztikus méreteket ölt: az utcán csupa őrült rohangál, akik miatt a szemben lévő közértbe is életveszélyes leugrani, és mindannyian csak arra várnak, hogy Beau lakásába betörjenek. Aster teljesen eszement, groteszk fekete humorral átitatott városképe mintha csak Gotham paródiája lenne, amire az is ráerősít, hogy Beau szerepében Joaquin Phoenix látható, aki Oscar-díjas Joker alakítsa után újfent zseniálisan hozza a mentálisan sérült karaktert.
A nagyszerűen sikerült felvezetés után Aster őrültebbnél őrültebb és bizarrabbnál bizarrabb kalandokba keveri hősét, akinek, mint egyfajta megbízhatatlan elbeszélőnek, végig a fejében vagyunk, és az ő nézőpontjából próbálhatjuk meg értelmezni a körülette zajló, delíriumos tripet.
A diszfunkcionális családok témájával már az Örökség is foglalkozott, ám amíg ott Aster az okkult misztikummal kötötte össze, itt szénfekete humorban oldja fel: így fogja a háborúban hősi halált halt fiát gyászoló házaspár kvázi örökbe fogadni a jócskán a 40-es éveit taposó Beau-t, vagy így lesz egy közel 20 perces, animációs betéttel illusztrált, egyébként szép és megható családtörténet egy egészen degenerált beszólással zárójelbe téve, és így fognak gigantikus pénisz-szörnyetegek a szülői ház padlására költözni.
A leginkább mérgező családi viszony azonban természetesen Beau és anyjának, Monának a viszonya, melyben Mona manipulációi olyan döbbenetes méreteket öltenek, hogy egy flashback jelenetben azt láthatjuk, amint a kb. 10 éves Beau-nak az apjával való nászéjszakáról mesél, és elmondja, hogy egy öröklődő szívbetegség miatt Beau apja éppen az ejakuláció pillanatában halt meg, Beau pedig örökölte ezt a szívbetegséget. Ennek hatására pedig Beau-nak soha életében nem volt szexuális élménye; szüzességét a 40-es évei végén veszíti el, bár szentül meg van győződve róla, hogy az ejakuláció után meg fog halni...
Az utolsó jelenet, noha addigra már teljesen elszakadunk a valóságtól, azt szimbolizálja, hogy a folyamatos bűntudatkeltés, hibáztatás, mártírkodás, elnyomás és manipuláció milyen súlyos, visszafordíthatatlan zavarokat okozott.
Az Amitől félünk egy őrült, kaotikus utazás az elme egyre sötétedő bugyraiba, ami akár egyetlen pánikrohamos, hallucinogén tripként is értelmezhető. Befogadása nem könnyű, annyira össze van mosódva képzelet és valóság, objektivitás és szubjektivitás, őrültség és józan ész. Ari Aster ezúttal nehéz feladat elé állítja a nézőt, hiszen egy támpontok nélküli, szimbolikában, metaforákban és egyéb utalásokban gazdag, nehezen értelmezhető művészfilmet alkotott. Ez a film bizony elvárja az állandó éberséget, a részletekre való figyelmet és persze egy nagy adag türelmet is, hiszen a 179 perces játékidő bizony érződik. Összességében mégis érdemes fejest ugrani Aster groteszk, őrült világába, noha tény, hogy ezt annak tudatában kell megtenni, hogy bizony nem közönségfilmről, hanem kőkemény rétegfilmről van szó.
53 Amitől félünk (2023)
Egy vállalkozó epikus élettörténetét ismerhetjük meg, akinek karrierje évtizedeken keresztül ívelt felfelé. Most azonban mintha minden megváltozott volna, a mindennapok pedig... több»
