1965-ben Sintaro Kacu kiválóan érezte magát. Színészileg sikeres volt, kitüntették, és megszületett az első fia. A Daiei korántsem volt ennyire rózsás helyzetben, mert még a pénzcsináló Zatoicsi sorozat is akadozni kezdett. A kiváló rendezőre, Akira Inoue kapta a feladatot, hogy próbálja visszaterelni a dolgokat a kedvezőbb kerékvágásba.
Ő az italo-westernek jó ismerője volt, ez gyakran meg is látszik a képbeállításokban. Kedvelte az alaposan kidolgozott forgatókönyveket, ami viszont Kacunak korántsem volt az ínyére, sokkal inkább egy alapötlet helyszíni variációira esküdött a forgatás során. Az biztos, hogy nála senki nem ismerte jobban a karakter természetét, továbbá a testbeszéde gyakorta fölöslegessé tette a szószaporítást. Ez a kettősség meglátszik a történeten.
A filmből sugárzik valami gyermeki tisztaság – a rendező úgy jellemezte a főszereplőt, hogy „felnőtt, gyermeki elmével” –, és Inoue mester erre ráerősített az apró részletekkel. Viszont a „felnőtt Kacu” vonzódott a sötétebb filmhangulathoz, és imádta a meghökkentő, néha egyenesen lökött humort. A váltakozás nem mindig jön be. Az eddig „nőbarát” masszőr ezúttal inkább egy jovális nagybácsi egy vonzó lány gyámolítójaként, aki néha átmegy infantilis kamaszba. Groteszk pillanatokkal jár. Viszont megmarad a jó töretlen védelmezőjének, aki megkapja a westernekben gyakori „egyedül sétálok ki a rosszak ellen” százszor elsütött, de mindig hatásos jelenetét. A harci jelenetek elsőrangúak, Kacu szinte már művészi szintre emelte a vékony penge forgatásának technikáját. Ha valaki nem látott még Zatoicsi történetet, ennél jobbal nem is kezdhetné az ismerkedést. Tele van „zatoicsis” elemekkel, stílusos a kivitel, minőségi rendezés, részleteiben hatásos és változatos az érzelmi töltettel bőven ellátott mese.
