Alex Garland az Ex Machinaval már feszegette a női-férfi viszony dinamikáját, harmadik rendezésének pedig egyik fő témája a toxikus párkapcsolati minta. A gyászfeldolgozást, a múltbéli traumák kísértését, az alá-fölérendeltség pszichológiáját egy nyomasztó, folk elemekkel operáló pszichothrillerbe olvasztja, ami végül egy művészi testhorrorba torkollik.
Garland az első képkockától az utolsóig nagy erős atmoszférával dolgozik, a zöldellő erdőség, az ódon hatást keltő vidéki kúria, az ártalmatlannak és bogarasnak tűnő, valahogy mégis gyanús házmester, a dombok között megbúvó templom, mindezek, bár első látásra idillinek tűnhetnek, valahogy mégis érezzük, valami nincs rendben a hellyel, és a főhősnő, Harper (Jessie Buckley) megérkezésének pillanatától érezhető a közeledő terror előszele.
A cselekmény első felében ráérősen kibontja Harper lelkiállapotát, amit magával hozott, és párhuzamosan a jelenben is fokozza rajta a nyomást. Pl. a kellemes erdei séta kellemetlen meglepetést tartogat, majd egy meztelen szatírt talál a kertjében. A feszültség egyre fokozódik, ahogy a nő a furcsa közösség újabb és újabb férfitagjaival találkozik (nők látszólag nem is laknak a faluban). Az előbb segítőkész, majd az panaszát elbagatellizáló rendőr, a gyereklelkűnek tűnő, majd hirtelen agresszívvá váló fiatal fiú, az előbb kedvesnek és megértőnek tűnő pap, akiből hamar kibukik az elfojtott perverzió, sőt, a kedélyes Geoffrey (az összes férfikaraktert Rory Kinnear alakítja) sem az, akinek látszik. Garland érdekes módon vizsgálja Harper, azaz a a nő szerepét ebben a furcsa közegben. Nem tiszta, hogy James halála öngyilkosság vagy beleset volt, ezáltal Harper szerep is folyton változik a tragédiában. Csupán bűnbak volt mentálisan instabil férje öngyilkosságában, vagy kirohanásával közvetetten kiváltotta annak balesetét? Hol van az ő helye ebben az abnormális közösségben?
A film a végkifejletig történetvezetéssel, karakterrajzzal, valamint feszültség- és információadagolással dolgozik, emellett rendkívül gazdag szimbolikában és folklórutalásokban, olyannyira, hogy még a legkisebb utalások is fontos információkat hordoznak, pl. almafa, pogány termékenységi jelképek, de visszatérő jelkép a pitypang, amely kulcsfontosságú lesz a végkifejlet értelmezésében (a pitypang képes az apogámiára, mely során a növény a saját sejtjeiből hoz létre termékeny magvakat, mintegy önmegtermékenyítő módon).
A film arra (is) keresi a választ, hogy az erőszakra való hajlam, vajon természetünknél fogva velünk születik, vagy az előttünk lévő példák alapján ég belénk? Erre pedig a film legbrutálisabb, de brutalitásában is gyönyörű víziója kínál választ. A Green Man figurája az angol folklór mitikus alakja, az erdők istensége, akit emberformájú faunként ábrázolnak, zöld bőréből növények nőnek ki. A Harpert terrorizáló férfialakok egy ponton pontosan ilyen faunná manifesztálódnak, egy művészi igényességű testhorror szcénában a meztelen férfialak szülésének lehetünk tanúi. A szülések folyamatosan ismétlődnek egyfajta körforgást, ciklust szimbolizálva. Az újjászületések egyre természetellenesebb formát öltenek. Az első, „hagyományosnak” mondható vaginális szülés után az utódok egyre abnormálisabb módon jönnek világra, és egyre torzabb formát öltenek, egyvalami azonban folytonosan, változatlanul öröklődik: a jellegzetes sérülés, ami szintén egy lélegzetelállító jelenethez köthető. Végül pedig oly módon zárul be a kör, hogy odajutunk, ahonnan elindult a történet, Harper ismét abban a helyzetben találja magát, amely elől erre a hátborzongató vidékre menekült.
Az Ők (Men) tehát bámulatosan sokrétű alkotás, melyből ha mást nem is, de azt megtanulhatjuk, hogy az erőszak mindig erőszakot szül, és nem mindig átvitt értelemben...
57 Ők (2022)
Egy személyes tragédia után Harper úgy dönt, hogy elvonultan él egy angliai vidéki kisvárosban, azt remélve, hogy újjáépítheti az életét. A gyógyuláshoz viszont úgy tűnik... több»
Szereplők: Jessie Buckley, Rory Kinnear, Paapa Essiedu, Sonoya Mizuno, Gayle Rankin
