Már megint egy olyan film, ami semmiről nem szól, senkit nem érint meg a mondanivalójával, és csak Jessica M. Thompson szerint van helye a filmes palettán!
Aki, ha konyhás néni lenne a menzán, akkor én boldogan repetáznék még a sóska főzelékből is. De így?
Brrrrrr.
A meghívás első blikkre sem tűnt a legegyedibb horrornak. A címe azonos Karyn Kusama 2015-ös, egyébként igencsak erős darabjával, (ehhez képest mindenképpen), a történet pedig az Aki bújt-ra hajaz erőteljesen, de akadnak itt még hasonlóságok más művekkel is dögivel. Szóval a hölgyike kicsit pofátlanul lopkodott!
Ez persze nem jelenti azt, hogy a film automatikusan rossz, de jelen esetben elég meglepő lett volna, ha A meghívás többre lenne képes egy közepesen borzongató, felejthető horrornál. A meglepetés el is maradt, maximum azon hüledezhetünk, hogy még a középszertől is messze áll (lefelé) Jessica M. Thompson rendezése.
Evie (Nathalie Emmanuel) pincérnőként dolgozik, hobbija a festészet (egy buta pincérnőnek) és ebből szeretne megélni, csak ez kifejezetten bajosan jön össze. Szülei már nem élnek, barátnőjén kívül szinte senkije sincs, így megörül, amikor felkeresi egy sosem látott, dúsgazdag másod-unokatestvér.
Mert ezek csak úgy teremnek, igaz, a lány fekete, dehát ez kit érdekel, nézd fekete-fehérben, akkor nem fogsz kínodba röhögni!
A lány meghívást kap egy brit családi esküvőre, mint a família legújabb tagja (hahaha) és kezdetben minden rendben megy, ám a hatalmas kastélyban egyre több furcsaság történik.
Félelmetes ugye?
A nyitány feleslegesen hangulatosra sikeredett, a gótikus horrorokat idézi, kellően misztikus és felkelti az érdeklődést, hogy vajon mi zajlik a háttérben? Aztán gyors váltás, megismerjük Evie mindennapjait (kutyát nem érdekli), ahogy fásultan tengődik, majd afféle mentsvárként érkezik a rokon, illetve A meghívás. A felvezetés nem hosszú, eseménydúsnak sem lehet nevezni, és már itt előkerülnek a megszokott sablonok, többek közt a vészmadár barátnővel. A hétköznapi lány igyekszik beilleszkedni a lordok közé, sőt a házigazdával is egyre közelebbi kapcsolatba kerül. (Teljesen mindennapi, ugye?)
Természetesen egyből sejtjük, hogy valami nem stimmel, csak azt kell kitalálni, mi áll a háttérben?
Talán ez A meghívás legerősebb pontja, jól esik közben teóriákat gyártani, de gyanítom, a nézőkben felmerülő ötletek sokkal komplexebbek, mint végül a megoldás, melynek felfedéséhez nem kell agysebésznek lenni, mint ahogy nem éppen szimpatikus rendezőnőnk sem az.
A horrorelemek sem próbálnak meg autentikusak lenni, egy-egy atmoszferikusabb jelenet akad, de a formula marad a sablon és nevetséges jumpscare bénázásoknál. Ezek viszont annyira kiszámíthatóak, hogy semmilyen hatásuk nincs. Ha közelről veszik hősünket úgy, hogy a háttér is látható, egyértelműen el fog suhanni egy árny, megjelenik valami megfoghatatlan stb. stb. és így tovább. Eddig egy ízetlen-bűzetlen, klisés, béna, „tizenkettő meg egy tucat” zsánermozival állunk szemben, amit egyszer meg lehet nézni.
Ja, nem, nem.
Hazudok!
Milyen zsáner ez, könyörgöm!
A fő kérdés megválaszolása után azonban elindul az igazi lejtmenet. Thompson egyszerűen nincs tisztában azzal, mivel nem ért hozzá, hogy mit csinál, fittyet hány a saját szabályrendszerére, és tele van az utolsó harmad önellentmondásokkal, logikai bukfencekkel, klisékkel, arról nem is beszélve, hogy egy félelmetesen gagyi, bohóckodó romantikus nyáltengereken átevezve akciófilmbe megyünk át. Az már csak hab a tortán, hogy ide is bele kellett erőltetni a manapság divatos konklúziót az erős női hősről, mindezt teljesen megalapozatlanul, röhejesbe átfordulva. A zárójelenet teszi fel i-re a pontot, amit egy másik film paródiájaként éltem meg, de a címét esetleges spoilerek miatt nem szeretném felfedni!
Evie (Nathalie Emmanuel) a kissé csúnyácska fekete lány is röhejesen mutatott a matyó hímzéses ruhában, hiszen itthon forgatták a filmet, a Nádasdy kastélyban (plusz Budapesten), ami nagyon távol áll az angol lordok világától, ugyebár!
Autumn Eakin az operatőr is nyugodtan kereshetne civil foglalkozást, biztosan nem siratnák meg sokan!
A többi szereplőt engedjük el.
A nevetségesen szerencsétlennél is rosszabbak!
Mint ahogy maga az egész film is!
Botrány, hogy ezt a szennyet még megveszik a forgalmazók, és leszinkronizálják, miközben minden évben évente a magyarok kb. 100-150 nagyon jó, kőkemény horrorfilmet „elengednek”!
Ezt meg én engedem el.
Örökre, sőt, le is tagadom, hogy józanul néztem volna meg.
56 A meghívás (2022)
Egy fiatal lányt friss udvarlójának teljesen sikerül levennie a lábáról. Szinte minden tökéletesnek tűnik, így nem is fog semmilyen gyanút, hogy a család valami sötét és... több»
Szereplők: Nathalie Emmanuel, Thomas Doherty, Sean Pertwee, Hugh Skinner, Jeremy Wheeler
Ezt a filmet moziban láttam, de ajándékjegyért, ezért könnyebben túllépek a veszteségen. Az idei év horror felhozatala tényleg silány. Ott tartok, hogy tegnap előkotortam a régi Kampókéz-t, ami még 30 év után is erősebb, mint bármelyik mai - pisisek számára legyártott - hulladék. Mintha a hazai \"jóvanazúgy\" szakik az építőiparból Hollywoodba mentek volna filmet maszekolni.