Ismét egy eredeti és kissé őrült film az A24 jóvoltából - gondolkodtam az 5 csillagon is, határeset. A befejezést körülbelül senki nem érti, pedig elég egyszerű szimbólum vagy metafora, kinek mi. Ed Harris figyelemreméltóan elborult fizimiskát kapott, szegény Dave Francónak meg viccesen koccannak össze a fogai, ahogy pakolásszák a hamar véget érő szereplésének a végén.
A mondanivaló nem különösebben magvas, de nem is egy sima trash slasher ez, annál jóval több van benne. A befejezésen kívül még arra szokás kiakadni, hogy a főszereplők leszbikusok. Nos, ha valakit ez nagyon zavar, akkor kerülje, de azért azt meg kell mondjam, ez itt nem a netflixes kvóta homoszexualitásábrázolás miatt van, hanem ezúttal ez teljesen indokolt, szerves része a történetnek, szóval kár ezen háborogni.
A cselekmény valahol 1989-ben játszódik, egy évvel azelőtt, hogy a rendezőnő, Rose Glass megszületett volna. A jelmeztervező és a látványért felelős kolléga láthatóan egyetlen példány akkori Bravo magazinból készülhetett fel, mert a szereplők ruházata és frizurái teljes mértékben az akkoriban ott látható karaktereket hozták. Nem baj, ez így elég szórakoztató volt. Szóval ha nem is volt hiteles és korhű a látvány, legalább meglehetősen ütősre sikeredett.
A műfaji besorolások, amiket a filmcím alatt látok, nagyjából megállják a helyüket, a misztikus kivételével. Nyilván szó szerint vette a besoroló, amikor Jackie nagyon nagy méretűre nőtt és úgy nyomta le a földre Lou rovarbolond és pszichopata apjának a saját magához képest pirinyó testét, mint egy gyűjtő a bogarat. A rendező nyilván nem azt akarta ezzel mondani, hogy Jackie valóban rohadt nagy lett. Ez inkább egy olyan pillanat volt, mint amikor József A. már egy hete csak a mamára gondolt meg-megállva, aztán látta, hogy milyen óriás ő.
A befejezés rendszeres félreértése és a leszbikus szál kapcsán méltatlanul alulértékelt film, nyugodtan nézzétek, nem lesz tőle bajotok, jó ez.
