Az 1968-as Majmok bolygója számomra örök klasszikus, így annál nagyobb csalódás volt a 2001-es újrázás, amelyben Tim Burton szinte porig rombolta mindazt, amit az eredeti film képviselt. Szerencsére 2011-ben érkezett A majmok bolygója: Lázadás, amely méltó módon nyúlt az alapanyaghoz, és frappáns előzménytörténettel indította újra a szériát – nemcsak a rajongóknak, hanem egy új generációnak is.
A CGI már akkoriban is lenyűgöző volt, de az igazán döbbenetes az, hogy még most, több mint egy évtizeddel később is elképesztően jól tartja magát. Caesar – akit Andy Serkis zseniálisan kelt életre – minden egyes tekintete, apró gesztusa és reakciója tele van érzéssel, mélységgel. Ez nemcsak technikai bravúr, hanem egy rendkívül jól felépített karakterdráma is.
A film tempója nem siet: az első kétharmad drámai hangvételű, ahol Caesar születésétől kezdve végigkísérhetjük útját – megértjük, miért válik vezérré. Motivációi átérezhetők, és a konfliktus is sokkal árnyaltabb, mint egy tipikus ember vs. majom felállás. Mire eljutunk a látványos fináléhoz, már valódi súlya van annak, ami történik. Ez az érzelmi töltet teszi időtállóvá a filmet.
A film rejtett utalásai külön jutalom a régi rajongóknak – számomra igazi örömteli pillanat volt, amikor a háttérben a tévében bemondják az Icarus űrhajó küldetését, utalva Charlton Heston karakterére. Ezek az apróságok igazi lelket adnak a történetnek.
A Lázadás nem csupán egy jól sikerült előzményfilm, hanem az egyik legszilárdabb alapköve lett egy új, minőségében is kiemelkedő trilógiának. Mély, emberi (vagy inkább majmi) történet, amely egyszerre hat drámaként, sci-fiként, és elgondolkodtató történet arról, hogyan működik egy társadalom. Mindenképpen újranézős darab.
