Természetesen semmi baj nincs belőle, ha az ember néha kidob pár órát az életéből, azzal azonban már igen, ha ezek után újra nekiáll ugyanannak a dolognak, és csak azért is végigviszi, amit eltervezett, mert abból már legrosszabb esetben is legalább két dolog születhet. 1. Vagy ír egy jó és hasznos élménybeszámolót, ami már értékelhető, 2. vagy ír egy nagyon rosszat – feszültségtől terheltet –, ami csak még inkább fokozza majd az iránta érzett ellenszenvet.
Hogy miért dobtam ki elsőre a kritikát, amit írtam? Mert köszönőviszonyban sem volt azzal a mélységgel, amit tőlem már megszokhattatok. Csak a felszínt kapargatta, amit kétfilmes kritika esetén – két ilyen „jó filmes” kritika esetén – nem engedhettem meg magamnak. Ezért volt (van), hogy végül az első variációt úgy, ahogy volt, kidobtam. Higgyétek el, azóta se kár érte! Mert amiről most szó lesz, és amiről mesélni szeretnék nektek (egyúttal a párhuzamokat is felállítgatva), nem mehet el ennyire felszínesbe, lévén két olyan karakterről lesz szó, akik a legkevésbé sem felszínesek.
Annak dacára, hogy bármennyire szerettem volna elsőre összehangoltan írni róluk, kiemelve a valós hasonlóságokat, nem ment volna, mert annyira nem lehetett közös szempontok alapján értékelni őket. Így esett meg, hogy végül az összehasonlítgatások után úgy döntöttem, két különböző oldalról ragadom meg őket, hogy teljesebb képet adhassak.
Vagyis jobb a kritikával késni, mint elhamarkodni azt; mentőövként azonban a végtelenségig akkor sem szolgálhat ez a késedelem, mert van, amiről érdemes beszélni. Értve ezt úgy, szigorúan, ahogy hangzik. :)) Minekutána nem dőlhettem teljes egészében hátra (mondván két egyformán háromévados, ügyvédes filmet láttam).
Ugyanis a két film között óriási szakadékok tátongtak. Hiába is esett jól azt gondolni, hogy mennyi lesz a közös pont majd, illetve, hogy a szereplőgárda miatti áthallás (Foggy Nelson – Cisco / Karen Page – és Lorna Crane) mennyire egyívásúvá teszi majd a bandát. Végül rá kellett ébredjek, hogy nem így lesz. Mert Daredevil és Az igazság ára köszönőviszonyban sincsenek egymással. Mivel míg az előbbi egy szuperhősös film egy kis – nyomokban – ügyvédi előfordulással, addig az utóbbi egy szakmailag olyannyira erősen összepakolt sorozat – egy kész kis magánügyvédi praxis, ha úgy tetszik –, hogy a hasonlóságok és áthallások ellenére se lehet azt mondani, hogy van mit mivel összehasonlítani.
Ami, bár részemről elsőre talán nagyon szigorúan hangzik, de mivel egyszer régen megegyeztünk, hogy az igazat, és csakis az igazat fogom mondani – „tisztára, mint a filmeken” –, nem lenne releváns, amiért elfogultságból végül nem tenném meg. Vagyis elnézést kérek, amiért a következőkben esetleg ami hiányok a filmekkel kapcsolatosan fellépnek, azokat én úgy is gondolom, ahogy leírom. Viszont valóban nem szeretném az elégedettségemet kiterjeszteni mindenre, minekutána kaptam egy szakmai és egy kevésbé szakmai feldolgozottságú filmet ugyanabban a tematikában, azzal a különbséggel, hogy észrevehetővé tegyék, illetve egyértelművé számomra a szemmel látható különbségeket.
Azaz, hogy milyen az, amikor valaki valóban úgy gyárt filmet, hogy teljes háttérarzenállal dolgozik. Teljes szakmai felkészültséggel a témából; éjjel-nappal azt narráltatva a filmben, hogy ha a karaktereit álmából felébreszti is, visszamondják neki az első betűtől az utolsóig – ez esetben a hatályos jogszabályokat, illetőleg mindent, ami kiskapu és lehetőség –, hogy egy ügyet – vagy nyolcat – ezek a karakterek hitelesen megoldjanak. Mindamellett is, hogy Az igazság ára sorozat ebből olyan mélyen merít is, hogy még nézőként is elhiszem, hogy egy tárgyaláson ülök, és esküdteket vizsgálgatok (ki lesz részrehajló közülük, vagy ki lesz hazug).
Szóval össze sem hasonlítható azzal az „ügyvédkedéssel”, amit a Daredevilben láthattam Matt Murdocktól. Pedig eleinte azt hittem, hogy Murdock ilyen szempontból abszolút verhetetlen. (Ennyit tesz nem érteni valamihez – pl. ügyvédi pályához –, és elhinni, hogy valaki kézrátétellel is képes kihúzni embereket a slamasztikából. Miközben dehogy is. Az, amit Mickey Haller a képernyőkön végigvisz, az igen, az elég, de amit Daredevil, azt a filmek alatt végül el is engedtem. És nem azért, mert a Fenegyerek ne lenne a szívem közepe (ő az egyik legkomolyabb életúttal és traumával rendelkező hős, akinek minden szavával kész lettem volna egyetérteni a filmben, annyira hasonulni tudtam vele).
Hanem, mert ami a hátterét illeti, hogy mekkora ügyvéd (mármint Fenegyerek), arról egy életre letettem. Minekutána jött egy valóban ezzel foglalkozó sorozat, ami megmutatta, hogy miről is szól az ügyvédi pálya, és akkor még kis halak vagyunk mi, nézők, mert ez csak film. Viszont ha filmen az ügyvédi pálya egy ennyire összetett „valami”, akkor bele se gondolok, milyen lehet a való életben. (Nekem már attól fájt a fejem, hogy 4 részt megnéztem zsinórban belőle.) Tehát a The Lincoln Lawyer ilyen szempontból toronymagasan verte Hell’s Kitchen ördögét. Annak dacára, hogy, mint mondtam, Daredevilt tartom az egyik legföldreszálltabb, legrealizáltabb igazságosztónak.
(Annyi, hogy esetében ezek után soha nem fogok az ügyvédi praxisra asszociálni, mint foglalkozásra, minekutána Mickey Hallerhez képest meseszerűbe megy át az ő ügyvédi karrierje. Ami meglepő, lévén először jutottam el arra a felismerésre, hogy sose vettem szemügyre Matt Murdockot ebből a szempontból. Hanem mindig csak az igazságosztóéból, ami – mivel valóban hiány lépett fel nálam a felismeréstől – talán hiba volt.) Mert lehetséges, hogy a kelleténél jobban felmagasztaltam. Azonban. (*Ez a legnyavalyásabb szó, igen, tudom. Majd mindenki utálja, viszont hamar el lehet vele oszlatni a kételyeket, ezért megmarad szükséges rossznak.)
Azonban minekutána megnéztem belőle három teljes évadot, illetve az új kilenc részt, nem tudom azt mondani, hogy egyetlen percért is kár lett volna; hát hiszen jobban megismertem ez alatt Matt Murdock karakterét, mint Mickey Hallert fogom. Hogy miért? Mert Fenegyerek karakterével kapcsolatosan a készítők törekedtek arra, hogy beengedjenek egészen a karakterben tomboló „legbensőbb pokolig”. Olyan mélységekig, ami csak azoknak az embereknek lehet, akik megjárták a pokol tornácait – úgy értem, akiknek a legnehezebb életútjuk volt. Ami Mickey Hallernek sose lesz (hacsak vissza nem megyünk az időben, hogy gyerekként neki is okozzunk némi kellemetlenséget – *viccelek, ne vegyétek komolyan, **illetve, hogy stílszerű legyek: ezt a hivatkozásomat kérem törölni!**).
Egy szó, mint száz! Nem tudom Matt Murdockot kisebbíteni, annak dacára se, hogy az életútja végül egészen más irányt vett, mint egy ügyvédé vett volna (legalábbis hitelesen). Viszont azt savallom, hogy ennyire nagy a szakadék a realitás és az igazságosztás között. Mert az igazságosztás mindig annyival fennköltebb cél marad. Valami, amire az ember, ha visszagondol gyerekkorából, pontosan olyanokat képzel el, mint Fenegyerek, Elektra és a többiek. Mégis érdemes meghúzni egy határt, amennyiben az ember – a néző – egy okos filmet nézne okos karakterekkel, akiknek az életútja a valóságban is komoly technikai vagy tudományos alapokon nyugszik (lsd Oppenheimer). És amilyen Mickey Haller is.
*A mindenség elmélete című filmet csak azért nem sorolnám ide, mert az a film ebből a szempontból elvérzett már az első harminc percben. Vagy legalábbis közel annyira volt szakmai, mint az, hogy Daredevil ügyvédként dolgozik. De ne térjünk el a tárgytól! Ha már eljutottunk addig, hogy elkezdtük meghúzni a határokat. Vagyis, Daredevil sorozatát olyanoknak ajánlom, akik többre értékelik az emberi mélységet és a pokol kénköves bugyrait, amiben még egy vak fickó is egyfolytában arra törekszik, hogy valahogy jobbá tegye egy korrupt és lezüllött város életét. Illetve tisztán tartsa azokat az utcákat, ahová már a rendőrök is csak megfelelő óvintézkedések után merészkednek ki, mint a valós ügyvédi hitvallásokat.
Szemben Az igazság ára sorozattal, amiben, noha az utcára simán ki lehet merészkedni (*nem minden város a bűn városa), azonban akit nyakon csípnek, hogy valamit elkövetett, arra bizony rámehet egy teljes évad – és még úgy se biztos, hogy az illető megússza –, mire kiderül az igazság. Ennek dacára tény, ami tény, a főszereplőnél, Mickey Hallernél jobb szakmai felkészültségű és hátterű karaktert még szerintem nem is láttam (vagy csak nem nézek ilyen filmeket túl sűrűn). Mindenesetre a készítők profizmusához kétség sem férhet. Tényleg ritka, ha egy film aközben is narrál, miközben a főhős kifelé gondolkodik. Szerintem még nem is láttam ilyen filmet. (De mégis. Enola Holmes is ilyen.)
Visszatérve, az, ahogy Mickey ül a kocsiban, és magyarázza a törvényeket, illetve a kiskapukat a sofőrjének, hogy aztán együtt gondolkodjanak, az egyszerűen bravúros. Egyedül aminek nem vagyok híve, hogy egyszer csak, egy-egy elejtett fél szó után a karakterek a homlokukra csapva egyszer csak kapcsolnak, majd egyből megvan a hiányzó láncszem, vagy az újabb ezer dolláros ötlet. Illetőleg, hogy olyan emberek legyenek a főbűnösök, akiknek egész az utolsó 10 percig semmi köze nem volt a központi ügyhöz (de az utolsó tíz percben egyszer csak, minden összeáll, és ők a felelősök).
Értem én, hogy ez olyan csavarféle, nem mellesleg kísérlet egy gyors lezárású végkifejletre. De akkor is, szerintem az a jó, ha a főbűnös végig szem előtt van. (Attól még lehet kedves, meg törődő, meg előzékeny), de hogy ennyire elrejtik, majd a végén mindent rákennek, az valóban annyira gyors, mint amilyennek most leírtam. (Szemben a jó csavarral, ami olyan, mint amikor tegnap a tévé képernyője előtt megijedtem egy pisztolylövés miatt. (Amikor lelőtték a játékkészítőt.) Na az olyan csavar volt, hogy onnantól elvesztettem a fókuszt, és pillanatokig csak tátogni tudtam. De szerintem még bele is rándultam. A vállam. Annyira nem számítottam rá.
Ott úgy volt, felállok és teszek egy kört a házban, el ne dobjam az agyamat. Magyarán nem tértem magamhoz a fordulat váratlanságán. Vagyis Az igazság ára sorozatot olyan nézőknek ajánlanám, akik bár szeretnek gondolkodni, de készek bármikor sokkot kapni, ha egy ügy végül másképp zárul, mint azt várnák. Illetőleg, akiknek nem válik terhessé az a magas szintű tudásanyag, amit szakmailag ebbe a sorozatba belepakoltak. *Itt kell bevallom, becsülettel, eléggé megfeküdte még az én fejemet is, tehát még nekem is, aki mindent túlgondolkodok (azaz hozzá vagyok szokva a többlet információáramláshoz) is fárasztó, mert a sorozat folyamatos készenlétben tart. Ennek dacára abba nem hagynám, csak mikor már total K.O.
Tuti mazochista vagyok, hogy aztán olyan sorozatokban és hőskarakterek háta mögé bújva keressek pihenést, akik néha vörösben, néha feketében járnak. Ettől eltekintve – noha nemrég magnélkülinek neveztem a Daredevil 4. évadját – ezen véleményemen továbbra sem változtatnék. (Mert Matt Murdock megy ide, megy oda, kicsit ölre megy a Megtorlóval, kicsit Point Dexterrel, kicsit Fehér Tigrissel, kicsit Fiskkel, kicsit mindenkivel. És (!!!) még őriz egy darabka vörös tűsarkat is, vagy hát én annak néztem, ami szerintem Elektráé lesz. De sokat segített ezen a magnélküli ide-oda csapódáson Karen újbóli megjelenése, vagyis érdemes volt visszasírni.
A Karennel való közös nyomozgatás visszahozta azt a hangulatot, amit Daredevil esetén úgy szerettem. (Meglátjuk, ez a negyedik évad végül hova vezet.) Viszont ettől független is le szeretném írni azt a meglátásomat, hogy Matt mintha egyedül vinné a hátán a történetet ebben az évadban. Szereplők jönnek-mennek. Vezérfonal alig-alig látszik. Talán most, hogy Vanessára mutatnak a jelek – (hogy ő rendelte el Foggy halálát, meg még hátha kiderül, hogy a férje lelövetését is, amit Matt, az estélyen megakadályozott) –, végre lett egy főkoncepció, amit már majd érdemes lehet felgöngyölíteni. Noha azt még ekkor se tudom, hogy ez az „újjászületés” mit is jelent pontosan.
Hogy megint lehet istenuntig Daredevilt nézni? Mert ha igen, az nagyon jó hír lenne. Matt az egyik olyan hős, akinek az útját én bármeddig elnézném. Vagyis tényleg remélem a legjobbakat. Hogy miért kellett 13 rész helyett 9-et csinálni, azt persze nem tudom, de nekem mindenhogyan is megfelel. Bár abban azért reménykedem, hogy nem 4 részes lesz, ami még hátra van. Hát aztán ki tudja! *Ha nem haragszotok, ezzel zárnám most a mai duplázásomat. Egyúttal köszönetet mondanék a filmekért a Netflixnek és a Disney+-nak. Mindkettő kimagasló – ugyan teljesen más miatt szerethető –, de kivételes sorozat, amiből sose elég; ezért további sikeres előmenetelt kívánok, és azt, hogy elérjék a csillagokat. by Kami
73 Daredevil: Újjászületés (2025)
Matt Murdock összeütközésbe kerül Wilson Fiskkel, amikor a múltbeli identitásuk kezd felszínre kerülni. több»
Szereplők: Matthew Lillard, Jon Bernthal, Vincent D'Onofrio, Deborah Ann Woll, Charlie Cox
