A japán filmipar a 19-es években kezdte felfedezni, hogy az arrafelé rendkívül népszerű mangák milyen kiváló filmes alapanyagok. Pláne, hogy az addig szigorú cenzúra szabályai olvadozni kezdtek, és egyre több rámenős jelenet úszta meg vágóollót. A Nikkatsu cég mindig szerette a trenditől eltérő alkotásokat, és különösebb gátlásaik sem voltak a rázósak mozzanatok képre vitele okán. Így aztán „Az űzött szamuráj” még a szigetországban is feltűnést keltett a rámenősségével, bár az igazi robbanást két évvel később Kendzsi Miszumi „Lone Wolf and Cub” filmjei okozták. Magyarországon ez a film lett az első fecskéje az új áramlatnak. Nagyot is szólt akkoriban, hiszen előtte még a szelídebb erőszak ábrázolása is csak ritkán fordult elő a mozitermekben.
Maga a történet valós alapokon nyugszik. A Tokugava hatalom tényleg nindzsa kémeket épített be a klánokba, akik a felszínen az urukat, de a valóságban a kormányt szolgálták. A hálózat kiépítése pedig ugyancsak durva módszerekkel történt. Azt hihetnénk, hogy a fontosságuk miatt a nindzsákat jól megfizették, de a valóságban rengeteg szabállyal gúzsba kötött élet jutott nekik, amiből szabadulni szinte képtelenség volt.
A film tempós, erősen nyit, és gyorsan pörög. Később aztán van mód a konfliktusok megmutatására, eljátszanivaló akad a színészeknek. Tisztes munka, de korántsem olyan drámai a történet, mint például a Szamurájlázadás. Kalandfilmről lévén szó, sokat nem szaporítják a szót, inkább a kardokat igyekeznek munkába állítani. Itt bukkan fel a lényeg, hogy Takahashi Hidekire bízták a címszerepet. Ő jó nevű kezdő volt, már bizonyított, de először kapott igazi hősszerepet. Ebben nagy szerepe volt a pazar vívótudásának. Méltó ellenfele Iszao Nacujagi, aki szintén harcművész is volt.
Sok látványos küzdelem akad a mese során, de az ő párbajuk mindent visz. Tényleg lélegzetelállító volt a nagyvásznon. Igazi acélkardok csaptak össze szikrát vetve. A CGI még nem létezett! Bár gazdag kiállításról nem beszélhetünk, sőt ellenkezőleg, de az ügyesen választott helyszínek révén a film látványos. A kisebb szerepeket is képzett emberekre bízták. Sajnos pont a látványos egzotikumot jelentő japán amák (gyöngyhalásznők) jelentik azokat, akiknek az amatőrsége kilóg a filmből. A szamuráj és nindzsa harci technikák adják a szórakozás savát-borsát. Mára szép számú filmben fellelhetjük őket, de a hazai bemutatás idején ilyen gyakorlatilag egy sem volt a vetítőtermekben.
Ez eredményezte a film „kultmozi” státuszát, meg még valami, amiről az érdekességek közt lehet olvasni. Mi tagadás, másként csupán egy kellemes kalandfilm lehetett volna. De jókor kell jó helyen lenni, miként azt az örökmozgónak nem nevezhető Gerd Müller gólvágói tevékenysége is bizonyította – igaz, teljesen más pályán – a film forgalmazása idején.
