Őszintén szólva ritkán érint meg ennyire egy akcióthriller. Az Amatőr meglepett, nem az akciók miatt, hanem a mögöttük húzódó csendes kétségbeesés miatt. Rami Malek játéka nemcsak hiteles volt, hanem fájóan emberi is. Láttam benne valakit, aki nem szuperhős, hanem egy megtört ember, aki nem tud továbblépni, és ez valami nagyon valódit hozott a képernyőre. A film tempója néhol szándékosan vontatott, amit először zavarónak éreztem, de később rájöttem, hogy ez is része annak a belső feszültségnek, amit az alkotók végig fenntartottak. Nem siettettek semmit. Hagyták, hogy a gyász és a paranoia megüljön a jelenetekben. Különösen megmaradt bennem egy jelenet, ahol a főszereplő csendben, egy monitorfényben ül, semmi különös nem történik, mégis fojtogató a magány. A történet klasszikus CIA-s intrikába csúszik, de valahogy mégsem érződik klisésnek, talán azért, mert nem a szervezet vagy az akciók állnak a középpontban, hanem egyetlen ember döntései. És azok következményei. Ahogy a film halad előre, és a határok egyre elmosódnak igaz és hamis, jó és rossz között, én is elgondolkodtam, hogy én mit tennék az ő helyében. Nem tökéletes film, nem próbálta elhitetni, hogy van tiszta vég. Csak azt mutatta meg, hogy a veszteség hogyan formálja át az embert, és mit hajlandó ezért kockára tenni.
Őszintén szólva ritkán érint meg ennyire egy akcióthriller. Az Amatőr meglepett, nem az akciók miatt, hanem a mögöttük húzódó csendes kétségbeesés miatt. Rami Malek játéka nemcsak hiteles volt, hanem fájóan emberi is. Láttam benne valakit, aki nem szuperhős, hanem egy megtört ember, aki nem tud továbblépni, és ez valami nagyon valódit hozott a képernyőre. A film tempója néhol szándékosan vontatott, amit először zavarónak éreztem, de később rájöttem, hogy ez is része annak a belső feszültségnek, amit az alkotók végig fenntartottak. Nem siettettek semmit. Hagyták, hogy a gyász és a paranoia megüljön a jelenetekben. Különösen megmaradt bennem egy jelenet, ahol a főszereplő csendben, egy monitorfényben ül, semmi különös nem történik, mégis fojtogató a magány. A történet klasszikus CIA-s intrikába csúszik, de valahogy mégsem érződik klisésnek, talán azért, mert nem a szervezet vagy az akciók állnak a középpontban, hanem egyetlen ember döntései. És azok következményei. Ahogy a film halad előre, és a határok egyre elmosódnak igaz és hamis, jó és rossz között, én is elgondolkodtam, hogy én mit tennék az ő helyében. Nem tökéletes film, nem próbálta elhitetni, hogy van tiszta vég. Csak azt mutatta meg, hogy a veszteség hogyan formálja át az embert, és mit hajlandó ezért kockára tenni.