Metamorfózis

2025.12.26 11:56 Juki-onna Olvasottság: <100x

1

Több negatív kritikát olvastam a filmről, mint amennyit szerettem volna, de szerintem az idei év egyik legerősebb atmoszférájával rendelkező film. (Gondoljunk csak a Szívszemű huszadrangú alkotásra! Brrrrrrrrrr!)

Ajánlott sötétben nézni, kizárva a külvilág zaját, hogy az idő suttogása és a félelem lüktetése átjárhassa minden egyes porcikánkat. Ez a fajta félelem, amely lassan növekszik, nem ereszt és mégis életben tart minket. Csak mi tudjuk, hogy mitől félünk, senki más és a félelem óráiban olyan lassan múlik az idő mintha egy ólomsúly húzná vissza az óramutatókat és a hangja ahogy odébb vánszorog egyszerre visszhangzik és lüktet a fejünkben. A külvilágtól elvágva a semmi közepén egy kicsi házban rekedve, mely körül ott ólálkodik a ragadozó. A veszély belül ugyanolyan valóságos, mint kívül. (Lehet, hogy a történet kissé lassú tempójú – bár én nem így éreztem –, de talán éppen ez adja meg a film sava-borsát. Nem szeretem az olyan horrorfilmeket, ahol nagy a nyüzsgés és az állandó rohangálás, mert a félelem végső soron csak a miénk. Egyedül.)

A feszültséget fokozatosan építik fel: a diszfunkcionális család bemutatásától Charlotte (Julia Garner) és Blake (Christopher Abbott) párbeszédein át egészen az utazásig és az átalakulásig, amely egyszerre nyugtalanító és felkavaró. A rendező: (Leigh Whannell) lépésről lépésre mutatja be Blake átváltozását, apró jelekre és érzékelésbeli eltolódásokra építve, a testi horror pillanatiban, amikor lassan megadja magát a betegségnek, ami néha ijesztő, néha gyomorforgató. (A hangok felerősödése, a fogak, a haj kihullása és az alkar marcangolása.) A forgatókönyvíróknak, (Rebecca Angelo és Lauren Schuker Blumaz) az is eszükbe jutott, hogy a Farkasember nem érti az emberi nyelvet és ezt elég furcsán és hatásosan ábrázolták a filmben. (Kinek jutott volna ez eszébe? Zseniális!) Sajnos a kifejlett Farkasembert itt sem lehet igazán látni (itt is sötét van, mint minden horrorfilmben, amikor felbukkan a szörny) így a képzeletünkre kell hagyatkoznunk. A színészi alakítások meggyőzőek, de a film igazi ereje a hangeffektusokban rejlik (Benjamin Wallfisch). Félelmetesek, egyediek, és tökéletesen átadják azt az érzést, amikor az ember egyedül marad a gonosszal szemben. Mindenkinek ajánlom, de érdemes úgy leülni elé, hogy ne legyenek túl nagy elvárásaink – így a történet igazán működni fog. Jó szórakozást!