Technikailag ez egy bűn rossz film, csak mint filmet ne nézzétek meg, mert eret fogtok közben vágni magatokon. Mellesleg bő háromórás, tévéfilmes bénázásról van szó. Viszont a története elég fontos, mert sokat lehet belőle tanulni arról, hogy az emberek egymással mennyire patkányok tudnak lenni, és az erőpolitizálás szlogenjei hogy tudják elvenni az emberek eszét.
Rohadt időszerű mondanivalója van ennek a filmnek, a pontozásom főleg ennek szól. Mármint az 1999-es kelet-tumori események bemutatásának, nem a második részben kissé furán kavargó romantikus szálaknak.
Talán itt célszerű lehet egy szuperzanzásított történelmi gyorstalpaló: Timor egy irdatlan, hányattatott sziget volt az elmúlt fél évezredben. Mellesleg elég apró helyről beszélünk. A portugálok stipistopizták, de a szomszéd szigeteken gyarmatosító hollandoknak ezzel kapcsolatban mindig megvolt az ellenvéleménye. Aztán felosztották egymás között keleti és nyugati részre. Csak aztán az indonézek lerázták magukról a hollandokat, Suharto megpuccsolta Indonéziát, majd kinyírta a kelet timori lakosság harmadát.
Bár Suhartonak Indonézia-szerte ez volt a hobbija, hullahegyek kísérték az uralmát az egész szigetvilágban. A kelet timoriaknak ez már rohadtul terhes helyzet volt, és 1999-re kibulizták a referendumot az önállósodásról. Sikerült is, csak az indonéz hadsereg által támogatott helyi suttyók jókora polgárháborút csináltak. Na ez a film az 1999-es eseményekről szól az ottani ENSZ békefenntartók szemszögéből bemutatva.
Meglehetősen aktuális üzenetet hordoz a történet, miközben két erőpolitizáló nagy ország megnácult elnökei épp a szomszédunkat vágják haza a mi tébolyult kis helyi vezetőnk alélt gyönyöre mellett.
