A 72 óra sajnos az a film lett, amiben rengeteg lehetőség volt, de szinte egyikkel sem tudott élni. Az első tíz perc kifejezetten ígéretesen indult, az utolsó tíz perc pedig végre adott valami érzelmi lezárást. A kettő között viszont úgy éreztem, mintha nem másfél órát, hanem legalább tízet ültem volna a TV előtt.
Millenialként a Gen X és a Gen Z között helyezkedem el, ezért egy kicsit vártam ezt a filmet. Azt gondoltam, érdekes lesz látni a két generáció közötti különbségeket és konfliktusokat, hiszen valamennyire mindkét világot értem. Ehelyett azonban egyik generáció sem tűnt hitelesnek. A Gen Z-s fiúcsapat sokszor érettebben és megfontoltabban viselkedett, mint az elvileg tapasztaltabb Gen X-es szereplők, így az egész generációs szembenállás elvesztette az élét. A legnagyobb probléma mégsem ez volt, hanem hogy a film egyszerre túl sok mindent akart mondani. Családi dráma, generációs konfliktus, barátság, párkapcsolatok, önismeret, humor... mindenből kapunk egy keveset, de semmi nincs igazán kibontva. A történet folyamatosan új szálakat dob be, majd tovább is lép rajtuk, így egyik sem tud igazán súlyt kapni.
A humor sem működött nálam. A poénok nagy része erőltetettnek érződött, és ritkán sikerült valódi nevetést kiváltani, sőt többször nevettem rajta, mint vele. Az alapötletben tényleg volt potenciál. Egy generációs különbségekre építő történet rengeteg lehetőséget rejt magában, főleg akkor, amikor ennyire aktuális témáról beszélünk. Sajnos a 72 óra végül mindenbe belekap, de semmit nem bont ki eléggé ahhoz, hogy valódi mondanivalója vagy érzelmi hatása legyen. Nálam ez egy fájóan elszalasztott lehetőség volt: jól indult, egész jól fejeződött be, de a köztes másfél óra az idei év egyik legnagyobb csalódása. #csakegyéjszaka
