ozemarkuseva

Klisés, de szerethető
A The Love Hypothesis egyáltalán nem találja fel újra a romantikus filmek műfaját, sőt, az alaptörténetből valószínűleg már mindenki látott legalább három hasonlót. Mégis, valahogy működik. Nem akar többnek látszani annál, ami: egy kedves, vicces, könnyed romantikus történet, amit jó nézni. Ami számomra igazán működött, az a szereplők közötti kémia. És nem csak a főszereplőpárosra gondolok: a baráti kapcsolatok is meglepően szerethetőek, és tényleg van közöttük egy olyan dinamika, amitől az egész történet élőbbnek érződik. A film humora is többnyire betalált, és összességében egyszerűen jó volt velük lenni ebben a világban. Ahol viszont egy kicsit elvesztett, az a finálé. Megint eljutottunk ... több»

Dinók a Jurassic Parkon túl
A Jurassic Park után persze jogosan merül fel a kérdés: mit lehet még kihozni a dinoszauruszokból? A már említett franchise hét része azért elég sok mindent kipipált már, így egy újabb dinoszauruszos filmnek nem könnyű újat mutatnia. Az Oak Street vége viszont nem azért nem működik, mert nincs benne új ötlet, hanem mert a jó ötleteit nem tudja igazán kibontani. Pedig az alaphelyzetben lett volna potenciál. Több kifejezetten jó megoldás és jól komponált jelenet is akad benne, és bizonyos pontokon még az is megfordult a fejemben, hogy talán egy egészen szórakoztató, humoros, slasherbe hajló, trancsírozós horror is lehet belőle. Máskor viszont úgy tűnt, hogy a film sokkal komolyabb, mélyebb cs... több»

Pókfiúból Pókember
Összességében ez a film tetszett a legjobban Tom Holland Pókember-filmjei közül. Nem kellett hozzá tucatnyi nagy cameo vagy folyamatos leleplezések sorozata ahhoz, hogy működjön. Egyszerűen kapunk egy jól megírt, feszes forgatókönyvet, ami kellemesen idézi a korai Marvel-filmek hangulatát: van súlya, van mondanivalója, és közben a humor is pont annyi, amennyi kell. A poénok újra a megfelelő pillanatokban érkeznek, nem érződik úgy, mintha minden jelenetet kötelező lenne egy viccel lezárni. Tom Holland szerintem együtt nőtt fel a szereppel. A közkedvelt, barátságos tini Pókemberből mostanra egy sokkal érettebb, mélyebb karakter lett, és ezt remekül hozza végig a film során. Külön öröm volt újr... több»

Nem jó, de legalább rossz
A 72 óra sajnos az a film lett, amiben rengeteg lehetőség volt, de szinte egyikkel sem tudott élni. Az első tíz perc kifejezetten ígéretesen indult, az utolsó tíz perc pedig végre adott valami érzelmi lezárást. A kettő között viszont úgy éreztem, mintha nem másfél órát, hanem legalább tízet ültem volna a TV előtt. Millenialként a Gen X és a Gen Z között helyezkedem el, ezért egy kicsit vártam ezt a filmet. Azt gondoltam, érdekes lesz látni a két generáció közötti különbségeket és konfliktusokat, hiszen valamennyire mindkét világot értem. Ehelyett azonban egyik generáció sem tűnt hitelesnek. A Gen Z-s fiúcsapat sokszor érettebben és megfontoltabban viselkedett, mint az elvileg tapasztaltabb ... több»

Felnövéstörténet - felnötteknek
A Ráadásszerelem után kicsit félve ültem le a Voicemails for Isabelle elé, hiszen a két film alapötlete több ponton is hasonlít egymásra. Mégis, míg az előbbi nálam kellemes egyszernézős élmény maradt, addig ez a film sokkal mélyebben megérintett. Talán azért, mert itt a romantika nem a történet középpontja. A szerelem jelen van, de nem akar mindenáron mindent uralni. Sokkal inkább egy történet önmagunk elfogadásáról, a helykeresésünkről és arról, hogyan tanulunk meg felnőttként is tovább fejlődni. A romantikus szál inkább természetes kiegészítője ennek az útnak, nem pedig a végcélja. A film ereje ráadásul nem csak a főszereplők kapcsolatában rejlik. Remekül működnek a családi és baráti visz... több»