ozemarkuseva

Ütős, de nem annyira
A Yellowstone-t 1923 után kezdtem el nézni, és szerintem ez erősen meghatározta, hogyan éltem meg a sorozatot. Az 1923 feszesebb, tömörebb, drámaibb; ehhez képest a Yellowstone nekem sokszor túl volt húzva. Nem rossz értelemben, inkább olyan „amerikai sorozatosan”: minden konfliktus kap még egy kört, még egy veszekedést, még egy fordulatot, mintha nem tudnának időben megállni... Viszont a hangulat brutálisan erős. Az a vadnyugati modern melankólia, a poros ranch, a feszültség a természet és az üzlet között, ebben a Yellowstone nagyon tud. Van benne valami őszinte, nyers világfájdalom, amit nehéz nem érezni nézőként. A karakterek viszik a hátukon a sorozatot. John Dutton figurája klasszikus, ... több»

Minden filmbe Iron Maident!
Hétvégén megnéztem a 28 évvel későbbet, és komolyan, ritkán érzem azt egy folytatásnál, hogy ennyire telibe talált. Főleg egy „középső” résznél, ami általában csak tölteléknek van ott két jobb film között. Itt viszont egyáltalán nem ez volt az érzésem. Inkább olyan, mintha az első rész véget sem ért volna igazán, csak ment tovább a maga sötét, kilátástalan medrében. Ami elsőre nagyon fura, de közben pont ettől működik ennyire jól: alig vannak benne zombik. Mégis az egyik legerősebb „zombis” filmélményem lett. Mert itt nem a fertőzöttek a legijesztőbbek, hanem az emberek. Az, ahogy szépen, lassan lecsúsznak, ahogy a túlélés nevében mindent megmagyaráznak maguknak. Ebben a filmben nem a világ... több»

Hát milyen dolog ez?
Pár napja, amikor előkerült A dolog társasjáték, újra megfogalmazódott bennem egy gondolat, amit régóta kerülgetek: lehet, hogy ezt a filmet jobban szeretem, mint az Alien-filmeket. Nem azért, mert „jobb”, hanem mert máshol, máshogy és mélyebbre üt. A tematika hasonló: elszigeteltség, ismeretlen fenyegetés, bizalmatlanság, de a hangsúly teljesen más. És ez a különbség az, ami miatt A dolog számomra különlegesebb élmény. A Dolog nem klasszikus sci-fi horror, hanem paranoiafilm. Nem az idegen lény a legnagyobb fenyegetés, hanem az, hogy nem tudod, kiben bízhatsz. Carpenter itt nem jump scare-ekkel operál, hanem a bizonytalansággal. A rettegés nem abból fakad, hogy mi történik, hanem abból, ho... több»

Egy időhurkokba csomagolt egzisztenciális rémálom
Jóval a hype után jutottam el oda, hogy megnézzem a Sötétséget, és talán pont ez volt a legnagyobb szerencsém. Nem voltak elvárásaim, nem kerestem a következő „mindblown” Netflix-szenzációt, és mégis a lehető legtöbbet kaptam. A Sötétség nem csupán egy sorozat, hanem egy gondolatkísérlet, egy sötét filozófiai labirintus, ami az időn, a sorson és az emberi szabadság illúzióján keresztül vizsgálja az élet értelmét. A történet szerkezete önmagában is filozófiai állítás. A Sötétség az időt nem lineáris narratív eszközként kezeli, hanem ontológiai problémaként: mi van akkor, ha a múlt, a jelen és a jövő egyszerre létezik? Ha a döntéseink valójában már megtörténtek? A sorozat radikálisan determini... több»

Amikor a film viszi a hátán Gerard Butlert, nem fordítva
Amikor megláttam, hogy készül a Greenland folytatása, az első gondolatom az volt: „Volt első?” Aztán megnézve ezt a filmet, teljesen világossá vált, miért maradt ki az életemből. Pedig a Greenland alaphelyzete kifejezetten hálás lenne: világvége, emberi dráma, túlélés, morális dilemmák... ez a posztapokaliptikus téma teljesen helytálló lenne. A szereplőkben is lett volna potenciál, különösen a családi dinamika és a döntési helyzetek terén. Ehelyett kaptunk egy összecsapott, logikátlan és fájdalmasan vontatott filmet, amely mintha saját maga sem tudná, hogy túlélőthriller, katasztrófafilm vagy melodráma akar lenni. A történet tele van olyan döntésekkel és fordulatokkal, amelyek inkább a forga... több»