ozemarkuseva

Barátság, káosz, zene
A Red Hot Chili Peppers dokumentumfilmjét elég nehéz objektíven nézni, ha az ember kedvenc bandájáról van szó. De az a helyzet, hogy még ha nem is így lenne, akkor is azt mondanám: ez egy baromi őszinte, minden sallangtól mentes doku lett. Nem próbálja szépíteni a dolgokat, nem köntörfalaz, egyszerűen csak megmutatja, kik voltak és honnan jöttek. A srácok végig teljesen önazonosak, és külön jó látni, hogy Anthony Kiedis és Flea sokszor ugyanazt mesélik el, ugyanazzal az érzéssel. Ettől az egész még hitelesebb és emberibb lesz, mintha egy közös emlékezetből raknák össze a múltjukat. A film hangulata folyamatosan hullámzik: egyszer vicces, aztán hirtelen szomorú, néha megdöbbentő, máskor kif... több»

Amikor egy sorozat minden téren mellélő
Bár a Vladimir alapjául szolgáló regényt nem olvastam, a sorozat leírása kifejezetten felkeltette az érdeklődésemet. A történet alaphelyzete ígéretesnek tűnt, ráadásul a főszereplő színészek korábbi munkái alapján is volt bennem egyfajta bizalom a projekt iránt. Ehhez képest a végeredmény számomra hatalmas csalódás lett. A legnagyobb problémát talán az jelenti, hogy a szereplők között egyáltalán nem működik a kémia. A karakterek közötti dinamika lapos, a konfliktusok pedig sokszor inkább erőltetettnek, mint hitelesnek hatnak. Különösen M karaktere vált számomra kifejezetten irritálóvá. Az a típusú figura, aki folyamatosan saját szerencsétlenségét hangsúlyozza, miközben ennek megfelelően is ... több»

Szívfacsaró
A Little Fish tipikusan az a film, ami nem csinál nagy zajt maga körül, aztán mégis teljesen kifacsarja a szívedet. Olyan, amire az ember véletlenül talál rá, majd utána még napokig ott motoszkál benne. Részben azért is találtam meg, mert mostanában elkezdtem jobban figyelni Jack O’Connellre, akinek eléggé érezhetően beindult a pályája. Már eddig is sok erős szerepe volt, de most mintha tényleg elkezdenék „felkapni”, és egyre több projektben bukkan fel. Pont ezért volt meglepő egy ilyen visszafogott, romantikus sci-fi drámában látni a Sinners és a 20 évvel később... típusú filmek után, de nagyon jól áll neki ez a csendesebb, érzékenyebb oldal. Mellette Olivia Cooke hozza, amit mindig: teljes... több»

Nosztalgia és önreflexió határán
A Sikoly 7. összességében pozitív élmény volt számomra. Kifejezetten erős döntésnek érzem, hogy a film visszahoz régi karaktereket, miközben újakat is beemel a történetbe. A nosztalgia nem öncélú: a múlt súlya, a trauma és annak következményei valódi érzelmi réteget adnak a cselekménynek. A traumatizált anya karaktere ugyanakkor ismerős toposz a modern horrorból. Bár működik a történetben, nehéz nem párhuzamot vonni más franchise-ok hasonló megközelítésével. Ez nem feltétlenül probléma, inkább azt jelzi, hogy a műfaj jelenleg ugyanazokat a félelmeket dolgozza fel. A slasher-elemek erősek. Több jelenet kifejezetten jól felépített, a feszültség adagolása és a halálesetek megkomponálása méltó a... több»

Itt senki sem ártatlan
Alapvetően szkeptikusan állok a török sorozatokhoz, mert gyakran érzem azt, hogy ugyanazokat a drámai paneleket pörgetik újra. Az ártatlanság múzeuma viszont meglepett: érzelmes volt, volt benne finomság, és az atmoszféra is működött. A karakterek éltek, nem csak „szerepeltek”, ezért az elején kifejezetten jól csúszott. A gond nálam a vége felé jött: a történet egy ponton már hihetetlen lett, és őszintén szólva kicsit el is untam, annyira, hogy inkább rákerestem a befejezésre. Ráadásul megint előkerült az a manapság túlhasznált megoldás, hogy egy főszereplő halálával próbálják „megütni” az érzelmi csúcspontot, de ez sajnos már nem elég és inkább kezd kiszámíthatóvá válni. Összességében nem r... több»