Jó, de nem tökéletes A The Housemaid esetében több kritikában is felmerült, hogy a film állítólag jobb, mint a könyv, ezzel sajnos nem tudok egyetérteni. Az E/1-ben íródott regények adaptálása mindig nehéz terep, hiszen a főszereplő belső gondolatai rengeteget hozzáadnak a történethez. Itt ugyan próbálkoztak néhány belső monológos narrációval, de ez nem tudta teljesen visszaadni azt a pluszt, amit a könyv nyújt. Összességében egy korrekt, kellemes thriller született, talán a kelleténél több romantikus hangsúllyal. A szereplőválogatás alapvetően jól sikerült, viszont Michele Morrone karaktere kifejezetten háttérbe szorult: érezhetően kevesebb játékidőt és súlyt kapott, mint a regényben, ami nem tett jót a történe... több»
Nem csúcsdísz, de csillagszórónak elmegy A Csendes éj, véres éj igazi felüdülés volt. Olyan érzésem volt közben, mintha nem is egy 2025-ös filmet néznék, hanem visszarepültünk volna abba az időszakba, amikor a filmek még nem féltek mindent beletenni, amit csak akartak. Amikor nem volt túlgondolva, nem volt visszafogva, és nem kellett minden sarkot lekerekíteni. A történet szépen, lassan áll össze, az információk fokozatosan csöpögnek, miközben már az elejétől gondolkodásra késztet: „oké, ebből vajon mi fog kisülni?” Folyamatosan gyártottam a saját teóriáimat, amik újra és újra frissültek. és a legjobb az egészben, hogy a film végül teljesen más irányba ment. Mégsem éreztem átverve magam, mert mindez logikusan, következetesen volt f... több»
Merész, működőképes… de több sebből vérzik Az IT: Welcome to Derry alapvetően működőképes és sok szempontból bátor vállalás lett.
Ami elsőként megfogott, az a sorozat dinamikája: a gyerekek közti kapcsolatok élők, természetesek és valódi érzelmi súlyuk van. Jól működik a csapatdinamika, és külön pluszpont, hogy a sorozat nem bánik kesztyűs kézzel a szereplőivel. Hiába alakul meg már az első részben egy „csapat”, pillanatok alatt ki is nyírják őket, ezzel egyértelművé téve: itt senki sincs biztonságban.
Szintén erős döntés, hogy nem csak a gyerekek kapnak teret, hanem a felnőttek is. A sorozat világosan megmutatja, hogy Derry nem csak őket emészti fel, hanem mindenkit, aki ott él. Ez az aspektus jól mélyíti a történetet, és közelebb... több»
Egynek elmegy A Jingle Bell Heist kellemes meglepetés volt a karácsonyi filmek között. Nem próbál meg világot váltani, de végre nem is ugyanazt a sablont kapjuk századszor: nem a „találkozik a pékfiúval a nagyvárosi menedzserlány” típusú történet, hanem egy kicsit izgalmasabb, egyedibb irány. A film sztorija alapvetően korrekt, könnyen fogyasztható, és bár a vége kicsit kiszámítható, azért sikerült egy olyan csavart beletenni, amitől mosolyogva bólintasz. A főszereplők közti dinamika működik, van kémia, van lendület, és ami külön öröm: nem csak a szerelmi szál viszi a hátán az egészet. A film valódi, életszerű problémákat is felvet, mint a család, a felelősségvállalás, vagy a „mindent elölről kezdeni” fél... több»
Jonas Brothers karácsonyi csomagolásban, csak a masni hiányzik... Mindig is a gyenge pontom volt a karácsonyi filmek kategóriája. Az a fajta guilty pleasure, amit hideg estéken bekapcsolok, és ha még egy kis romantikát is belekevernek, akkor már kész is a boldogsághormon-koktél. Na, ez a film elvileg pont ezt akarta adni, egy kis ünnepi hangulatot, egy kis romkomot, némi musical fűszerezéssel. A hangsúly az elvileg-en van. Mert valahogy az egész olyan összecsapott lett. Időnként majdnem sikerül poénosnak lennie, de aztán mindig megmagyarázzák, mintha félnének, hogy nem értjük, így meg pont nem üt. A legnagyobb bajom viszont az volt, hogy végig úgy éreztem magam, mint egy idegen az ünnepi vacsorán: mindenki ismeri a belsős poénokat, csak én nem. Mintha egy ... több»
Ezt tényleg senki sem akarta... A Nobody Wants This második évada sajnos pont azt hozza, amit az első után nem akartunk látni: ugyanazokat a köröket futják a főszereplők, csak most még kevesebb kémia és még több felesleges évődés mellett. A karakterek ugyanazokat a dilemmákat rágják újra, de már nem izgalmas, inkább fárasztó. Olyan, mintha mindenki ott ragadt volna, ahol az előző évad végén elengedtük őket. A romantikus szálak helyett inkább kínos flörtölések, a valódi érzelmek helyett meg üres párbeszédek maradtak. Egy tinisorozatban több valódi tűz van, mint ebben a harmincasok közötti évődésben. A befejezés pedig… hát, deja vu. Pont ugyanazokat az ablakokat hagyja nyitva, mint korábban, csak most már nehezebb elhinni, h... több»
Amikor a rock and roll terápiává válik Őszintén szólva ez a film kifacsarta a szívemet. Mindig elgondolkodtam azon, hogy ha a nagy színészeink, Robert De Niro, Al Pacino... egyszer már nem lesznek, vajon ki viszi tovább a stafétát?
Nos, ha megnézed a Springsteen: Szabadíts meg az ismeretlentől című filmet, rögtön rájössz, hogy Jeremy Allen White bizony jó eséllyel ott lesz a következő generáció legnagyobbjai között. Van benne valami egészen különös: kedves, mégis kicsit nyers, nem klasszikus értelemben vett jóképű, de egyszerűen nem tudod levenni róla a szemed. És bár lehet, hogy a rocksztár-imidzs is sokat segít ezen, de az biztos, hogy White ebben a filmben nemcsak eljátszik egy szerepet, hanem át is éli azt.
A film egyébként... több»
A feloldozás ára A Task pontosan az a fajta sorozat, ami nem akar megfelelni a rohanó, klisékkel teli trendeknek. Ez egy lassan építkező, mélyen emberi történet, ahol minden szónak, minden pillantásnak súlya van. Mark Ruffalo ismét zseniális: egy melankolikus, megtört, mégis szerethető karaktert hoz, akinek már a jelenléte is megnyugtató. Mentor, apafigura, de közben egy sebzett lélek, aki kétségbeesetten keresi a feloldozást, és pont ez a kettősség teszi annyira emberivé. Robbie karaktere (akit Debreczeny Csaba fantasztikus szinkronja még tovább emel) az a tipikus antihős, akit elsőre nehéz hová tenni, de mire észbe kapunk, már vele izgulunk, és próbáljuk megérteni, miért teszi, amit tesz és túlzás nélkül m... több»
Ha a múlt újra tárcsáz... Vannak folytatások, amiket jobb lenne elfelejteni, és vannak, amik méltó módon viszik tovább az eredetit, a Black Phone 2. szerencsére ez utóbbi.
Ez a film nem próbálja másolni az első rész receptjét, hanem új színt, új nézőpontot ad neki, és ez pont az, amire egy jó horror-franchise-nak szüksége van. Ezúttal nem Finney áll a középpontban, hanem a húga, Gwen, és... őszintén? Zseniális döntés volt! A karakter mélyebb, érettebb, mégis őrzi azt a gyermeki sebezhetőséget, amitől az egész történet működik. A fiatal színésznő elképesztően viszi a hátán a filmet, miközben Ethan Hawke továbbra is dermesztően jó, még a maszk mögött is minden arcrezdülése érezhető.
A film tempója feszes, az álomjele... több»
Amikor a romantika mellé tartalom is jár A Jövőre ilyenkor kellemes meglepetés volt a mai romantikus vígjátékok között, felüdülés - amit ritkán kapunk manapság. A film nem próbálja meg feltalálni újra a műfajt, viszont éppen annyit ad hozzá, hogy ne csak a szívecskéink dobogjanak tőle, hanem az agyunk is kapjon egy kis táplálékot. A főszereplők között érezhető a kémia, ami nélkül egy ilyen film halálra van ítélve. A kapcsolatuk természetesnek hat, és bár vannak kiszámítható pillanatok, a történet őszintesége és a párbeszédek valódisága elviszik a hátukon a filmet. Különösen tetszett, hogy nem elégedtek meg a romantikus sablonokkal: a film komolyabb témákat is érint, mint például a sorshoz való viszonyunk vagy az önazonosság kérdése... több»
Az igazi psycho Összességében nem rossz, sőt, kellően beteg ahhoz, hogy Ed Gein történetének hideglelős valóságát visszaadja. A sorozat témája önmagában is nyomasztóan izgalmas, és jól is fogták meg, viszont a tempóval továbbra sem tudtam kibékülni. Az egész széria, akárcsak a legtöbb korábbi feldolgozás, lassan, már-már vontatottan bontakozik ki, mintha túl sokáig építenék azt a feszültséget, ami sosem érkezik meg igazán. Ami viszont kifejezetten tetszett, az a rengeteg filmes utalás. Minden apró részletben ott vannak azok a visszacsatolások, amiket a popkultúra már régóta Ed Gein nevéhez köt, legyen szó a Psycho-ról vagy a Texas Chainsaw Massacre-ről. Ezeket látni külön öröm, mert ügyesen szőtték bele a n... több»
Felfelé ívelés Amikor megtudtam, hogy újraélesztik a Strangers-szériát, bevallom, megörültem. A 2008-as első rész engem anno nem igazán nyűgözött le, de a történetben láttam a potenciált, így reméltem, hogy az új feldolgozás majd többet ad. A 2024-es újjáélesztett első részben azonban Ryan karaktere kifejezetten idegesített, és a cselekmény is túlságosan kiszámíthatónak hatott. Őszintén szólva, az első etap után elég szkeptikus lettem a Chapter 2-vel kapcsolatban, főleg mivel rögtön beharangozták a harmadik részt is, így azt hittem, hogy a középső film majd csak egy lagymatag „középső gyerek” lesz. Ehhez képest kellemesen csalódtam. Bár ebben a fejezetben is sok a túlzás, az elnagyolt húzás és kevés a real... több»
Ha pénz van, minden van? A Materialists megnézése után kettős érzésem maradt: egyrészt imádom a főszereplőket, másrészt sajnálom, hogy ilyen középszerű anyagot kaptak.
Dakota Johnson továbbra is elbűvölő, de számomra elkerülhetetlen volt az érzés, hogy ugyanazt a karaktert hozza, mint a Szürke ötven árnyalata trilógiában – csak itt legalább kimondja, hogy a pénzért van benne egy kapcsolatban. Mintha a film egy szatirikus kifordítása lenne annak a világnak, amit egyszer már láttunk tőle. A partner oldaláról sem kaptunk sokkal többet. A „magasító műtéten” átesett figura egyszerűen unalmas, súlytalan karakter, és még Pedro Pascal sem tudta belélehelni azt a pluszt, amit várnánk. Mintha csak cameo-szinten jelenne meg: ... több»
Menetelés a halálba Stephen Kinget adaptálni kétféleképpen lehet: nagyon rosszul vagy nagyon jól. A hosszú menetelés szerencsére az utóbbi kategóriába tartozik. Részben azért, mert nem klasszikus horror, hanem dráma, és King drámái talán jobban működnek a vásznon, hiszen itt elsősorban emberekről, motivációkról és sorsokról van szó. A film szépen átadja azt, ami King írásaiban mindig a legerősebb: rövid idő alatt képes szimpátiát kialakítani a karakterek iránt, és mire észrevesszük, már kötődünk hozzájuk. A játékidő meglepően visszafogott a mai filmekhez képest, de épp ez az egyik erőssége: pont annyi időt töltünk a szereplőkkel, amennyit kell. Van, akit megszeretünk, van, aki mellé odaállunk, és így még fájdal... több»
A gonosszal szövetkezve Húh… ez a film tényleg odavágott. 2025 eddig nagyon erős év a horror műfajban, és a Bring Her Back simán az élmezőnybe került nálam. Ami a legjobban tetszett, hogy nem a tipikus jumpscare-ekkel próbált ijesztgetni. Persze vannak filmek, amelyeknek jól áll, de ez nem az a téma, nem az az alkotás. A feszültség az atmoszférából fakad: a hideglelős zene, a lassan kibontott képek és a nyomasztó csendek többet mondanak, mint bármilyen hirtelen villanás. Sally Hawkins alakítása egyszerűen zseniális. Az a kettősség, amit hoz, sokáig velem marad: egyrészt pontosan látod, mit tesz, látod, hogy ő a „gonosz” ebben a történetben, másrészt képtelenség nem megsajnálni. Érzed mögötte a fájdalmat, a kétségbe... több»
Méltó lezárás Amióta az eszemet tudom, horrorrajongó vagyok. Több stílusjegy is közel áll hozzám: az oldschool slasherek, a jól kivitelezett jumpscare-ek, vagy épp az a folyamatosan feszültségben tartó atmoszféra, ami kellemes tartományba helyezi a pulzusom.
A Démonok között 4-ről pedig nem lehet önálló filmként beszélni, hiszen ez egy olyan franchise záródarabja, ami újra feltüzelte a horrorműfajt, és számos írót-rendezőt ihletett meg, hogy leporolják azt a bizonyos írógépet, és ismét horrort alkossanak. Persze nem minden rész volt hibátlan: a harmadik például se nem rossz, se nem jó, inkább a feledhető kategóriába csúszott. Éppen ezért volt kellemes meglepetés a negyedik rész: feszült, izgalmas és tényl... több»
Freaky Wednesday A zseniális első évad után a Wednesday második évada egy egész korrekt folytatás lett. Nekem sokszor olyan érzésem volt, mintha ez egy átvezető, kitöltő évad lenne, amely inkább a következő felvonásra készít elő, mintsem önálló etap. Az új karakterek friss színt hoztak, a régi arcok visszatérése pedig kellemes nosztalgia volt. Okosan szedték ketté az évadot: az első négy rész csak egy laza felvezetés volt, míg a második fele tényleg felpörgette az eseményeket és megadta azt a pluszt, amit elvártunk. Ami nekem hiányzott, az Wednesday és Enid közös jeleneteinek száma, jóval kevesebb időt kaptak együtt, pedig pont az ő dinamikájuk volt az egyik legerősebb elem. A „freaky Wednesday” viszont jópo... több»
Megérte várni rá Ellentétben sok negatív kritikával, számomra a 28 évvel később kifejezetten működött. Nem próbálta utánozni az előző részeket, hanem teljesen más világot teremtett, és pont ez adta a frissességét. Nyers, brutális és okosan felépített történetet kaptunk, amely új irányt nyitott, miközben hű maradt a „sorozat” szellemiségéhez. A karakterek motivációi és cselekedetei érthetők voltak, még akkor is, ha néha vitatható döntéseket hoztak. Spike figurája különösen erős lett: a fiút alakító színész remekül hozta a gyermeki, de a körülmények miatt korán felnőni kényszerülő szereplőt. Ralph Fiennes pedig egy tőle szokatlan, spirituális és kissé őrült szerepben brillírozott, ritka és emlékezetes alakítás... több»
Ne szeress belém A "Szeress belém" tipikusan az a film, ami a "Szürke ötven árnyalata" trilógia óta egyre inkább divatossá vált vonalat követi: az erotikus töltetű jelenetekkel próbálja pótolni a hiányzó sztorit. Csakhogy itt ez sem működött. A szereplők között nem volt valódi kémia, így a kapcsolatuk minden próbálkozás ellenére erőtlennek és hiteltelennek hatott. A történet ráadásul tele van megkérdőjelezhető döntésekkel: apró, komolytalannak tűnő problémákat drámaian felnagyítanak, miközben a komolyabb konfliktusokat szinte egy csettintéssel oldják fel. Ez a kontraszt inkább nevetségessé, mintsem izgalmassá teszi a filmet. Összességében a "Szeress belém" nem lett több egy erotikus felszínnél, amiből hián... több»
Régi recept nem jó recept Az Én és a Walter fiúk első évada kedves, aranyos, szerethető karakterekkel és érthető belső vívódásokkal hozta el azt a tipikus, könnyed sorozatos hangulatot, amit jó volt követni. A második évad viszont sajnos szinte semmi újat nem tett hozzá a történethez – mintha az alkotók biztonsági játékot játszottak volna, és egyszerűen lemásolták volna az első évad konfliktusait. Jackie továbbra is két fiú között őrlődik, de megint ahhoz kerül közel, akitől valójában távolságot akart tartani. Közben Cole szerelmet vall neki, és gyakorlatilag az évad eleje óta együtt lehettek volna – de valamiért mégsem történt meg. Nathan szála különösen csalódást keltő lett: az első évadban még egy szerethető, útke... több»
78 The Housemaid – A téboly otthona (2025)
A The Housemaid esetében több kritikában is felmerült, hogy a film állítólag jobb, mint a könyv, ezzel sajnos nem tudok egyetérteni. Az E/1-ben íródott regények adaptálása mindig nehéz terep, hiszen a főszereplő belső gondolatai rengeteget hozzáadnak a történethez. Itt ugyan próbálkoztak néhány belső monológos narrációval, de ez nem tudta teljesen visszaadni azt a pluszt, amit a könyv nyújt. Összességében egy korrekt, kellemes thriller született, talán a kelleténél több romantikus hangsúllyal. A szereplőválogatás alapvetően jól sikerült, viszont Michele Morrone karaktere kifejezetten háttérbe szorult: érezhetően kevesebb játékidőt és súlyt kapott, mint a regényben, ami nem tett jót a történe... több»