Nosztalgia és önreflexió határán A Sikoly 7. összességében pozitív élmény volt számomra. Kifejezetten erős döntésnek érzem, hogy a film visszahoz régi karaktereket, miközben újakat is beemel a történetbe. A nosztalgia nem öncélú: a múlt súlya, a trauma és annak következményei valódi érzelmi réteget adnak a cselekménynek.
A traumatizált anya karaktere ugyanakkor ismerős toposz a modern horrorból. Bár működik a történetben, nehéz nem párhuzamot vonni más franchise-ok hasonló megközelítésével. Ez nem feltétlenül probléma, inkább azt jelzi, hogy a műfaj jelenleg ugyanazokat a félelmeket dolgozza fel.
A slasher-elemek erősek. Több jelenet kifejezetten jól felépített, a feszültség adagolása és a halálesetek megkomponálása méltó a... több»
Itt senki sem ártatlan Alapvetően szkeptikusan állok a török sorozatokhoz, mert gyakran érzem azt, hogy ugyanazokat a drámai paneleket pörgetik újra. Az ártatlanság múzeuma viszont meglepett: érzelmes volt, volt benne finomság, és az atmoszféra is működött. A karakterek éltek, nem csak „szerepeltek”, ezért az elején kifejezetten jól csúszott. A gond nálam a vége felé jött: a történet egy ponton már hihetetlen lett, és őszintén szólva kicsit el is untam, annyira, hogy inkább rákerestem a befejezésre. Ráadásul megint előkerült az a manapság túlhasznált megoldás, hogy egy főszereplő halálával próbálják „megütni” az érzelmi csúcspontot, de ez sajnos már nem elég és inkább kezd kiszámíthatóvá válni. Összességében nem r... több»
Amikor a Yellowstone találkozik az NCIS-szel Volt szerencsém egy igazán színvonalas premier előtti eseményen megnézni a Marshals első részét, ami alapján egyelőre nehéz határozott ítéletet mondani, de az már most érződik, hogy bár a sorozat a Yellowstone-univerzum része, hangulatában eltér az eddig megszokott vonaltól. Témájában továbbra is komoly, de tónusában kicsit könnyedebbnek hat, és jelenleg nem érződik, hogy akkora tétje lenne a történéseknek, mint a Yellowstone vagy az 1883 és 1923 esetében. Emiatt az egész inkább egy lazább, „hetentenézős” élménynek tűnik, nem egy érzelmileg letaroló drámának.
A karakterek alapvetően érdekesek, de a köztük lévő dinamika még nem állt igazán össze. Egy rész után ez persze teljesen érthető, de ... több»
Ütős, de nem annyira A Yellowstone-t 1923 után kezdtem el nézni, és szerintem ez erősen meghatározta, hogyan éltem meg a sorozatot. Az 1923 feszesebb, tömörebb, drámaibb; ehhez képest a Yellowstone nekem sokszor túl volt húzva. Nem rossz értelemben, inkább olyan „amerikai sorozatosan”: minden konfliktus kap még egy kört, még egy veszekedést, még egy fordulatot, mintha nem tudnának időben megállni... Viszont a hangulat brutálisan erős. Az a vadnyugati modern melankólia, a poros ranch, a feszültség a természet és az üzlet között, ebben a Yellowstone nagyon tud. Van benne valami őszinte, nyers világfájdalom, amit nehéz nem érezni nézőként. A karakterek viszik a hátukon a sorozatot. John Dutton figurája klasszikus, ... több»
Minden filmbe Iron Maident! Hétvégén megnéztem a 28 évvel későbbet, és komolyan, ritkán érzem azt egy folytatásnál, hogy ennyire telibe talált. Főleg egy „középső” résznél, ami általában csak tölteléknek van ott két jobb film között. Itt viszont egyáltalán nem ez volt az érzésem. Inkább olyan, mintha az első rész véget sem ért volna igazán, csak ment tovább a maga sötét, kilátástalan medrében.
Ami elsőre nagyon fura, de közben pont ettől működik ennyire jól: alig vannak benne zombik. Mégis az egyik legerősebb „zombis” filmélményem lett. Mert itt nem a fertőzöttek a legijesztőbbek, hanem az emberek. Az, ahogy szépen, lassan lecsúsznak, ahogy a túlélés nevében mindent megmagyaráznak maguknak. Ebben a filmben nem a világ... több»
Hát milyen dolog ez? Pár napja, amikor előkerült A dolog társasjáték, újra megfogalmazódott bennem egy gondolat, amit régóta kerülgetek: lehet, hogy ezt a filmet jobban szeretem, mint az Alien-filmeket. Nem azért, mert „jobb”, hanem mert máshol, máshogy és mélyebbre üt.
A tematika hasonló: elszigeteltség, ismeretlen fenyegetés, bizalmatlanság, de a hangsúly teljesen más. És ez a különbség az, ami miatt A dolog számomra különlegesebb élmény. A Dolog nem klasszikus sci-fi horror, hanem paranoiafilm. Nem az idegen lény a legnagyobb fenyegetés, hanem az, hogy nem tudod, kiben bízhatsz. Carpenter itt nem jump scare-ekkel operál, hanem a bizonytalansággal. A rettegés nem abból fakad, hogy mi történik, hanem abból, ho... több»
Egy időhurkokba csomagolt egzisztenciális rémálom Jóval a hype után jutottam el oda, hogy megnézzem a Sötétséget, és talán pont ez volt a legnagyobb szerencsém. Nem voltak elvárásaim, nem kerestem a következő „mindblown” Netflix-szenzációt, és mégis a lehető legtöbbet kaptam. A Sötétség nem csupán egy sorozat, hanem egy gondolatkísérlet, egy sötét filozófiai labirintus, ami az időn, a sorson és az emberi szabadság illúzióján keresztül vizsgálja az élet értelmét.
A történet szerkezete önmagában is filozófiai állítás. A Sötétség az időt nem lineáris narratív eszközként kezeli, hanem ontológiai problémaként: mi van akkor, ha a múlt, a jelen és a jövő egyszerre létezik? Ha a döntéseink valójában már megtörténtek? A sorozat radikálisan determini... több»
Amikor a film viszi a hátán Gerard Butlert, nem fordítva Amikor megláttam, hogy készül a Greenland folytatása, az első gondolatom az volt: „Volt első?” Aztán megnézve ezt a filmet, teljesen világossá vált, miért maradt ki az életemből. Pedig a Greenland alaphelyzete kifejezetten hálás lenne: világvége, emberi dráma, túlélés, morális dilemmák... ez a posztapokaliptikus téma teljesen helytálló lenne. A szereplőkben is lett volna potenciál, különösen a családi dinamika és a döntési helyzetek terén. Ehelyett kaptunk egy összecsapott, logikátlan és fájdalmasan vontatott filmet, amely mintha saját maga sem tudná, hogy túlélőthriller, katasztrófafilm vagy melodráma akar lenni. A történet tele van olyan döntésekkel és fordulatokkal, amelyek inkább a forga... több»
Téli, jeges limonádé A People We Meet on Vacation alapvetően egy laza, nyári romkom benyomását kelti, és talán pont ezért érződik kicsit furcsának a megjelenítése: sokkal jobban működött volna egy klasszikus nyári premierként. Ez persze inkább hangulati kérdés, nem a filmet minősíti, de az élményhez sokat hozzáadott volna az évszak. A két főszereplő közötti kapcsolat már a kezdetektől többet ígér, mint amennyi végül valóban kibontásra kerül. Mire ténylegesen „lesz köztük valami”, addigra a kémia számomra már kifulladt, pont akkor, amikor igazán működnie kellett volna. A főszereplő lány karaktere ráadásul kissé komfortzónán kívüli: gyakran idétlen, nehezen azonosulható, és felnőtt karakterként ez a viselkedés kev... több»
Bevállalós és merész A Conjuring első része számomra mindig is különleges élmény marad. Megdöbbentő, hogy a 21. században egy stúdió ennyire bevállalós, klasszikus stílusú horrorral állt elő, amely sok szempontból a régi idők pszichológiai és hangulati feszültségét idézi. A film nem az olcsó ijesztgetésekre, jump scare-ekre épít, hanem a légkörre, a karakterek hitelességére és a fokozatos feszültségre, ami a valódi rettegést kelti.
A színészi választás zseniális: Patrick Wilson és Vera Farmiga párosa tökéletes. Kapcsolatuk természetes és hiteles, ami még erőteljesebbé teszi a filmben megjelenő fenyegetettséget. Ugyanígy a család tagjai is meggyőzőek, a köztük lévő dinamika valóságos, ami miatt a horror élménye s... több»
Őrült üldözés A Mad Max: Fury Road azok közé a ritka filmek közé tartozik, amelyekre nem azért nem térünk vissza gyakran, mert nem volt elég jó, hanem pont azért, mert annyira intenzív élmény, hogy nem lehet csak úgy háttérzajként újranézni. Mégis elég a cím, egy képkocka vagy az ikonikus üldözéses jelenet a lángoló gitárszólóval, és azonnal az apokalipszis kellős közepén találjuk magunkat.
A film fogadtatása eleve szkeptikus volt, nem véletlenül. A Mad Max neve hosszú időre összeforrt Mel Gibsonnal, és egy ilyen ikonikus figura után belépni mindig hálátlan feladat. Tom Hardy viszont nem próbálja meg másolni az elődjét, és ez az egyik legnagyobb erénye. Az ő Maxe zárkózottabb, ösztönösebb, kevésbé hősies... több»
#conformitygate Már az első megtekintés közben is volt bennem egy furcsa hiányérzet. Nem tudtam pontosan megfogalmazni, csak azt éreztem, hogy valami nem áll össze teljesen. Az újranézés során, majd ahogy egyre több apróbb-nagyobb logikai bukfenc, elvarratlan szál és karakterkezelési probléma vált nyilvánvalóvá, ez az érzés csak erősödött. Sokáig hittem abban, hogy mindez szándékos. Hogy lesz még egy utolsó csavar, egy 9. rész, ami visszamenőleg értelmet ad a furcsaságoknak. Ha van sorozat, ami ezt meg meri lépni, gondoltam, akkor az a Stranger Things. Sajnos nem így lett. Az évad egyik legnagyobb problémája számomra az volt, hogy több, korábban kiemelkedően fontos karakter, Joyce, Hopper, Eleven... sajnos ... több»
Lassú víz partot mos A Kamaszok összességében egy erős, nyomasztó és meglepően őszinte sorozat lett. A történet drámai íve működik, a karakterek megélései pedig kifejezetten hitelesek, nem érződik rajtuk az a tipikus „felnőttek írják, mit gondolnak a kamaszokról” attitűd. Inkább az az érzésem volt, hogy a sorozat tényleg megpróbál belemászni a szereplők fejébe, és nem fél kellemetlen, fájó érzelmeket megmutatni.
A színészi játék kiemelkedő, különösen Owen Cooper, aki zseniális alakítást nyújt. Az ő jelenléte adja a sorozat egyik legerősebb érzelmi súlypontját, és pont emiatt fájó, hogy a történet lezárása kissé hirtelen érkezik. Egy plusz epizód kifejezetten az ő karakterére fókuszálva sokat adott volna az egés... több»
Jó, de nem tökéletes A The Housemaid esetében több kritikában is felmerült, hogy a film állítólag jobb, mint a könyv, ezzel sajnos nem tudok egyetérteni. Az E/1-ben íródott regények adaptálása mindig nehéz terep, hiszen a főszereplő belső gondolatai rengeteget hozzáadnak a történethez. Itt ugyan próbálkoztak néhány belső monológos narrációval, de ez nem tudta teljesen visszaadni azt a pluszt, amit a könyv nyújt. Összességében egy korrekt, kellemes thriller született, talán a kelleténél több romantikus hangsúllyal. A szereplőválogatás alapvetően jól sikerült, viszont Michele Morrone karaktere kifejezetten háttérbe szorult: érezhetően kevesebb játékidőt és súlyt kapott, mint a regényben, ami nem tett jót a történe... több»
Nem csúcsdísz, de csillagszórónak elmegy A Csendes éj, véres éj igazi felüdülés volt. Olyan érzésem volt közben, mintha nem is egy 2025-ös filmet néznék, hanem visszarepültünk volna abba az időszakba, amikor a filmek még nem féltek mindent beletenni, amit csak akartak. Amikor nem volt túlgondolva, nem volt visszafogva, és nem kellett minden sarkot lekerekíteni. A történet szépen, lassan áll össze, az információk fokozatosan csöpögnek, miközben már az elejétől gondolkodásra késztet: „oké, ebből vajon mi fog kisülni?” Folyamatosan gyártottam a saját teóriáimat, amik újra és újra frissültek. és a legjobb az egészben, hogy a film végül teljesen más irányba ment. Mégsem éreztem átverve magam, mert mindez logikusan, következetesen volt f... több»
Merész, működőképes… de több sebből vérzik Az IT: Welcome to Derry alapvetően működőképes és sok szempontból bátor vállalás lett.
Ami elsőként megfogott, az a sorozat dinamikája: a gyerekek közti kapcsolatok élők, természetesek és valódi érzelmi súlyuk van. Jól működik a csapatdinamika, és külön pluszpont, hogy a sorozat nem bánik kesztyűs kézzel a szereplőivel. Hiába alakul meg már az első részben egy „csapat”, pillanatok alatt ki is nyírják őket, ezzel egyértelművé téve: itt senki sincs biztonságban.
Szintén erős döntés, hogy nem csak a gyerekek kapnak teret, hanem a felnőttek is. A sorozat világosan megmutatja, hogy Derry nem csak őket emészti fel, hanem mindenkit, aki ott él. Ez az aspektus jól mélyíti a történetet, és közelebb... több»
Egynek elmegy A Jingle Bell Heist kellemes meglepetés volt a karácsonyi filmek között. Nem próbál meg világot váltani, de végre nem is ugyanazt a sablont kapjuk századszor: nem a „találkozik a pékfiúval a nagyvárosi menedzserlány” típusú történet, hanem egy kicsit izgalmasabb, egyedibb irány. A film sztorija alapvetően korrekt, könnyen fogyasztható, és bár a vége kicsit kiszámítható, azért sikerült egy olyan csavart beletenni, amitől mosolyogva bólintasz. A főszereplők közti dinamika működik, van kémia, van lendület, és ami külön öröm: nem csak a szerelmi szál viszi a hátán az egészet. A film valódi, életszerű problémákat is felvet, mint a család, a felelősségvállalás, vagy a „mindent elölről kezdeni” fél... több»
Jonas Brothers karácsonyi csomagolásban, csak a masni hiányzik... Mindig is a gyenge pontom volt a karácsonyi filmek kategóriája. Az a fajta guilty pleasure, amit hideg estéken bekapcsolok, és ha még egy kis romantikát is belekevernek, akkor már kész is a boldogsághormon-koktél. Na, ez a film elvileg pont ezt akarta adni, egy kis ünnepi hangulatot, egy kis romkomot, némi musical fűszerezéssel. A hangsúly az elvileg-en van. Mert valahogy az egész olyan összecsapott lett. Időnként majdnem sikerül poénosnak lennie, de aztán mindig megmagyarázzák, mintha félnének, hogy nem értjük, így meg pont nem üt. A legnagyobb bajom viszont az volt, hogy végig úgy éreztem magam, mint egy idegen az ünnepi vacsorán: mindenki ismeri a belsős poénokat, csak én nem. Mintha egy ... több»
Ezt tényleg senki sem akarta... A Nobody Wants This második évada sajnos pont azt hozza, amit az első után nem akartunk látni: ugyanazokat a köröket futják a főszereplők, csak most még kevesebb kémia és még több felesleges évődés mellett. A karakterek ugyanazokat a dilemmákat rágják újra, de már nem izgalmas, inkább fárasztó. Olyan, mintha mindenki ott ragadt volna, ahol az előző évad végén elengedtük őket. A romantikus szálak helyett inkább kínos flörtölések, a valódi érzelmek helyett meg üres párbeszédek maradtak. Egy tinisorozatban több valódi tűz van, mint ebben a harmincasok közötti évődésben. A befejezés pedig… hát, deja vu. Pont ugyanazokat az ablakokat hagyja nyitva, mint korábban, csak most már nehezebb elhinni, h... több»
Amikor a rock and roll terápiává válik Őszintén szólva ez a film kifacsarta a szívemet. Mindig elgondolkodtam azon, hogy ha a nagy színészeink, Robert De Niro, Al Pacino... egyszer már nem lesznek, vajon ki viszi tovább a stafétát?
Nos, ha megnézed a Springsteen: Szabadíts meg az ismeretlentől című filmet, rögtön rájössz, hogy Jeremy Allen White bizony jó eséllyel ott lesz a következő generáció legnagyobbjai között. Van benne valami egészen különös: kedves, mégis kicsit nyers, nem klasszikus értelemben vett jóképű, de egyszerűen nem tudod levenni róla a szemed. És bár lehet, hogy a rocksztár-imidzs is sokat segít ezen, de az biztos, hogy White ebben a filmben nemcsak eljátszik egy szerepet, hanem át is éli azt.
A film egyébként... több»
70 Sikoly 7 (2026)
A Sikoly 7. összességében pozitív élmény volt számomra. Kifejezetten erős döntésnek érzem, hogy a film visszahoz régi karaktereket, miközben újakat is beemel a történetbe. A nosztalgia nem öncélú: a múlt súlya, a trauma és annak következményei valódi érzelmi réteget adnak a cselekménynek. A traumatizált anya karaktere ugyanakkor ismerős toposz a modern horrorból. Bár működik a történetben, nehéz nem párhuzamot vonni más franchise-ok hasonló megközelítésével. Ez nem feltétlenül probléma, inkább azt jelzi, hogy a műfaj jelenleg ugyanazokat a félelmeket dolgozza fel. A slasher-elemek erősek. Több jelenet kifejezetten jól felépített, a feszültség adagolása és a halálesetek megkomponálása méltó a... több»