A Yellowstone-t 1923 után kezdtem el nézni, és szerintem ez erősen meghatározta, hogyan éltem meg a sorozatot. Az 1923 feszesebb, tömörebb, drámaibb; ehhez képest a Yellowstone nekem sokszor túl volt húzva. Nem rossz értelemben, inkább olyan „amerikai sorozatosan”: minden konfliktus kap még egy kört, még egy veszekedést, még egy fordulatot, mintha nem tudnának időben megállni... Viszont a hangulat brutálisan erős. Az a vadnyugati modern melankólia, a poros ranch, a feszültség a természet és az üzlet között, ebben a Yellowstone nagyon tud. Van benne valami őszinte, nyers világfájdalom, amit nehéz nem érezni nézőként. A karakterek viszik a hátukon a sorozatot. John Dutton figurája klasszikus, kemény, morálisan erősen szürke vezető, akit nem kell szeretni ahhoz, hogy érdekes legyen. Beth konkrétan egy emberi kézigránát: néha túl sok, néha fárasztó, de kétségtelenül emlékezetes. Rip meg az a típus, akire ránézel, és elhiszed, hogy már mindent túlélt, amit lehetett. Ezek a figurák adják meg a sorozat igazi súlyát. Összességében a Yellowstone nem rossz sorozat, csak nekem az 1923 után kicsit „túl sok lett belőle”. Túl sok kör ugyanazokon a konfliktusokon, túl sok nyújtás ott, ahol lehetett volna feszesebbre vágni. De a hangulat, a karakterek és az egész világ, amit felépít, simán elviszi a hátán. Nem szerettem bele vakon, de azt értem, miért lett ekkora kultusz körülötte. #marshals
A Yellowstone-t 1923 után kezdtem el nézni, és szerintem ez erősen meghatározta, hogyan éltem meg a sorozatot. Az 1923 feszesebb, tömörebb, drámaibb; ehhez képest a Yellowstone nekem sokszor túl volt húzva. Nem rossz értelemben, inkább olyan „amerikai sorozatosan”: minden konfliktus kap még egy kört, még egy veszekedést, még egy fordulatot, mintha nem tudnának időben megállni... Viszont a hangulat brutálisan erős. Az a vadnyugati modern melankólia, a poros ranch, a feszültség a természet és az üzlet között, ebben a Yellowstone nagyon tud. Van benne valami őszinte, nyers világfájdalom, amit nehéz nem érezni nézőként. A karakterek viszik a hátukon a sorozatot. John Dutton figurája klasszikus, kemény, morálisan erősen szürke vezető, akit nem kell szeretni ahhoz, hogy érdekes legyen. Beth konkrétan egy emberi kézigránát: néha túl sok, néha fárasztó, de kétségtelenül emlékezetes. Rip meg az a típus, akire ránézel, és elhiszed, hogy már mindent túlélt, amit lehetett. Ezek a figurák adják meg a sorozat igazi súlyát. Összességében a Yellowstone nem rossz sorozat, csak nekem az 1923 után kicsit „túl sok lett belőle”. Túl sok kör ugyanazokon a konfliktusokon, túl sok nyújtás ott, ahol lehetett volna feszesebbre vágni. De a hangulat, a karakterek és az egész világ, amit felépít, simán elviszi a hátán. Nem szerettem bele vakon, de azt értem, miért lett ekkora kultusz körülötte. #marshals