Egy időhurkokba csomagolt egzisztenciális rémálom

2026.01.30 19:31 ozemarkuseva Olvasottság: <100x

0

Jóval a hype után jutottam el oda, hogy megnézzem a Sötétséget, és talán pont ez volt a legnagyobb szerencsém. Nem voltak elvárásaim, nem kerestem a következő „mindblown” Netflix-szenzációt, és mégis a lehető legtöbbet kaptam. A Sötétség nem csupán egy sorozat, hanem egy gondolatkísérlet, egy sötét filozófiai labirintus, ami az időn, a sorson és az emberi szabadság illúzióján keresztül vizsgálja az élet értelmét.

A történet szerkezete önmagában is filozófiai állítás. A Sötétség az időt nem lineáris narratív eszközként kezeli, hanem ontológiai problémaként: mi van akkor, ha a múlt, a jelen és a jövő egyszerre létezik? Ha a döntéseink valójában már megtörténtek? A sorozat radikálisan determinista világnézetet épít, ahol a szereplők és velük együtt a nézők is szembesülnek a gondolattal: a szabad akarat talán csak narratív önámítás.

Jonas karaktere ennek a dilemmának a megtestesülése. Egyszerre áldozat és okozó, megmentő és pusztító. Az ő útja klasszikus tragédia: minél jobban próbálja megváltoztatni a jövőt, annál mélyebben betonozza be azt. Ez a gondolatkör Nietzsche örök visszatérés-elméletét és Schopenhauer pesszimizmusát idézi: az ember küzd a sors ellen, miközben maga a küzdelem része a sorsnak.

Ulrich története különösen kegyetlen egzisztenciális kommentár. Egy férfi, aki azt hiszi, kontrollálja az életét, majd szó szerint kiszakad az időből, és elveszíti mindazt, ami identitást ad neki. A Dark itt nem sci-fi, hanem tragikus filozófiai dráma: ha nincs időbeli kontinuitás, nincs személyiség sem. Ulrich sorsa azt mutatja, hogy az identitás nem belső esszencia, hanem időben zajló történet, és ha ezt a történetet elvágjuk, az ember szétesik.

A sorozat világa mélyen pesszimista, mégsem nihilista. Nem happy endet kínál, hanem kozmikus lezárást: a világ nem javítható, csak megszüntethető. Ez egyszerre borzasztó és gyönyörű gondolat. A Dark végső állítása nem az, hogy „minden jó lesz”, hanem az, hogy „minden véget ér, és ez talán a legnagyobb kegyelem”. Ez már majdnem buddhista metafizika, csak német melankóliával és szintetizátorral.

És akkor a casting. Az egész sorozat egyik legnagyobb, szinte hihetetlen bravúrja. Nem csak az alap szereplőgárda zseniális, hanem az idősebb és fiatalabb alteregók is. Ritka, hogy egy produkcióban a különböző korú verziók ennyire genetikailag hihetőnek, gesztusaikban, mimikájukban, energiájukban egységesnek hassanak. Mintha tényleg ugyanazt az embert látnánk különböző időpillanatokban, nem pedig ügyes casting-trükköt. Ez nem csak technikai bravúr, hanem tematikus erősítés: az identitás időben folytonos, még akkor is, ha a világ szétesik körülötte.

A Sötétség számomra közel áll a tökéleteshez. Ritka mestermű, ami nem fél komoly kérdéseket feltenni, nem fél csendben maradni, nem fél sötét lenni. Nem akar mindenkit megnyugtatni, inkább felkavar, majd csendesen otthagy azzal a gondolattal, hogy az idő nem ellenségünk vagy barátunk, hanem az a közeg, amiben létezünk. És talán az igazi horror nem a barlangban van, hanem abban, hogy nincs kijárat az ok-okozatból.