Ez már több, mint egy modern kori Gilmore Girls... Bár a Ginny & Georgia első pillantásra úgy tűnhet, mint egy laza, fiatalos coming-of-age sorozat némi Gilmore Girls-ös beütéssel, az új évad szépen bebizonyította, hogy mélyebb vizekre is képes evezni. Témákat hoz be, amikről sokszor kényelmetlen, de annál fontosabb beszélni: bulimia, depresszió, önsértés, fiatal kori alkoholizmus, sőt még a generációs traumák is hangsúlyt kapnak. És ami szerintem különösen figyelemre méltó, hogy ezt mind úgy teszi, hogy nem válik szájbarágóssá, mégis ott hagyja benned a gondolatot: erről beszélni kell. Az érzelmi ívek – főleg Ginny küzdelmei és Georgia kettős élete – meglepően őszinték. Az új évad szerintem jól egyensúlyoz a dráma és a tinisorozatos lazaság... több»
Running Up That Hill Bár még hátra van az utolsó évad, a Stranger Things már most egy korszakot meghatározó sorozattá nőtte ki magát – popkulturális mérföldkő, amit nehéz figyelmen kívül hagyni, akár szereted, akár csak látod, milyen hatással van a világra.
Megpróbálok elfogulatlan lenni – tényleg. De őszintén: kevés sorozat tudta eddig azt a fajta gyermeki rajongást kiváltani belőlem, amit a Stranger Things. Az a fajta izgalom, amikor alig várod, hogy újra belépj Hawkins világába, hogy meghallj egy ismerős zenei témát, vagy hogy újra feltűnjön valamelyik szeretett karakter – ez nem mindennapos élmény.
A zeneválasztás? Hibátlan. A Kate Bush- vagy Metallica-pillanatok nemcsak tökéletesen ültek dramaturgiailag, de... több»
Más, mint aminek hiszed A Fekete telefon az utóbbi évek egyik legokosabban összerakott horror-thrillere. Nem akar többnek látszani, mint ami, de amit vállal, azt brutálisan jól csinálja. Szorongat, meglep, visszahúz a ’70-es évek poros, nyomasztó kertvárosába, ahol az eltűnt gyerekek neveit már csak suttogni merik.
A történet minimalista, de annál hatásosabb: egy elrabolt fiú, egy titokzatos telefon és a múltbéli áldozatok hangjai, akik segítenek neki túlélni. Már ez az alap is libabőrt okoz, de Scott Derrickson rendezése és Joe Hill (Stephen King fia, és ez érződik is) stílusa olyan elegyet hoz létre, ami simán felér egy klasszikus King-történet atmoszférájával.
Ethan Hawke The Grabber szerepében félelmetes – nem ... több»
A rémület korszakának kezdete Kevés film mondhatja el magáról, hogy valóban megteremtett egy egész alműfajt. A Halloween (1978) ilyen. John Carpenter mesterműve nemcsak egy slasher klasszikus, hanem egy atmoszférában, feszültségben és karakterrajzban is zseniálisan összerakott film, amely máig érezhetően formálta a horror műfaját.
A zene már az első másodpercekben beszippant – a minimalista, mégis mániákus főtéma annyira ikonikussá vált, hogy gyakorlatilag összeforrt a rettegéssel. És ott van Michael Myers… egy karakter, aki nemcsak gyilkol, hanem maga a megmagyarázhatatlan gonosz. A fehér maszk, a hangtalan mozgás, a lassú, de megállíthatatlan előrenyomulás — egyszerű, de halálos recept.
Ami különösen ütőssé teszi a fil... több»
Jó reggelt, és ha nem találkozunk: jó napot, jó estét és jó éjszakát! Kevés olyan film van, ami úgy szórakoztat, hogy közben egy életre beléd mászik. A Truman Show pontosan ilyen. Egy álomszerű valóságkritika, ami egyszerre előzte meg a saját korát, és tükröt tartott a jövőnknek. Én személy szerint nemcsak szeretem ezt a filmet – nekem ez volt az első igazi filmes élményem. Az, ami elindított ezen az úton, hogy máshogy figyeljem a képeket, a történeteket és a mögöttes jelentéseket. És azóta sem ereszt.
Jim Carrey fantasztikus benne – és ez nem a gumiarcú bohóc, hanem az érzékeny, szinte megrendítően emberi Jim Carrey. Truman szerepe olyan, mintha rá írták volna. Néha egy-egy nézésnél már az első jeleneteknél megszorul a torkom, mert tudom, hova vezet. És valah... több»
Fejetlenséggel kezdődött, és azzal is ért véget... 2011. május 30-án sokunkban valami végleg megváltozott. Ned Stark halála nemcsak egy karakter végét jelentette, hanem egy egész televíziós korszak kezdetét. A Trónok harca itt tette egyértelművé: ez nem az a történet, ahol a jók mindig győznek, és a főszereplők halhatatlanok.
Sokkoló, igazságtalan és emlékezetes. Ahogy Sean Bean arca megfeszül a hóhér előtt, úgy feszül meg bennünk is az érzés: „Ez most tényleg megtörtént?”. És ez a sorozat egyik legnagyobb érdeme: mert merész lenni.
Bár sokan a későbbi évadokat bírálják – jogosan –, az első évadok aranykorát nehéz elfelejteni. Politikai intrika, szikár dialógusok, emlékezetes karakterek és csodás világépítés – ezek voltak azok az összete... több»
Az év, amikor nem csak a Batman kezdődött 2005-ben valami gyökeresen megváltozott a képregényfilmek világában. Christopher Nolan fogta a bőregeret, lerázta róla a giccses múltat, és újraértelmezte – komorabb, valóságszagúbb, de mégis epikus formában. A Batman: Kezdődik nem csak egy új szuperhősfilm volt, hanem egy film a félelemről, az identitásról és a bűn elleni küzdelemről – teljesen új mércét állítva a műfajnak. Christian Bale játéka Bruce Wayne-ként egyensúlyoz a megtört árva és a félelmet nem ismerő igazságosztó között, és ebben az első részben talán még többet kapunk belőle, mint a későbbiekben. Itt még formálódik a karakter, küzd az örökségével, a haragjával – és ettől lesz igazán emberi. Míg a második rész, A Sötét Lovag He... több»
Véresen komolytalan Ha egy bohóc előbújik a kukoricásból, az vagy egy Stephen King-regény… vagy egy szórakoztató, de kissé butácska slasher-vígjáték. A Clown in a Cornfield az utóbbi, de nem bánjuk. Ez a film nem akarja megváltani a világot – inkább elénk dob pár véres jelenetet, pár klasszikus horrorutalást, és hagyja, hogy sodródjunk a B-kategóriás örömökkel. A hangulat creepy, a brutalitás nem finomkodik, a történet pedig pont annyira kaotikus, amennyire egy kukoricásból támadó bohóctól elvárnánk. Az igazi meglepetés viszont az, hogy van benne egy kis agyalásra is lehetőség: ki a gyilkos, miért történik mindez, és vajon kinek az agyából pattant ki ez az egész abszurd rémálom? Bár a történet helyenként bugyut... több»
A sikoly, amit 65 éve hallgatunk... 1959-ben Alfred Hitchcock valami olyat tervezett, amire a filmvilág nem volt felkészülve. Egy „kis költségvetésű” horrort (legalábbis akkor annak számított), amit a stúdiók szinte nem is akartak finanszírozni. Mára pedig a Psycho nemcsak klasszikus lett, hanem a thriller/horror műfaj ősatyja. És 2025-ben ez az örök érvényű mestermű 65 éves, de az idő csak még jobban megérleli.
A sztorit mindenki ismeri… Vagy mégsem? Hitchcock zsenialitása abban rejlik, hogy úgy hiteti el veled, hogy tudod, miről szól a film, miközben lassan rájössz: fogalmad sincs. Egy ártatlannak tűnő szökés, egy rejtélyes motel, egy különös tulajdonos és a zuhanyjelenet, ami egy egész generációt tanított meg félni a víztől... több»
A szer(telen) A Szer nem rossz film. De az is biztos, hogy nem az a mestermű, aminek sokan beállították. Egy gondolatébresztő koncepcióval indul – egy olyan világban járunk, ahol egy új készítmény visszaforgathatja az idő kerekét, de csak testileg. Ez a felütés már önmagában sokféle értelmezésre ad lehetőséget… Sajnos a film csak kevéssé él ezekkel.
Demi Moore visszatérést hozó szerepe sokak számára izgalmas volt – és bár nyilvánvaló, hogy a karaktere önreflexívnek szánt, számomra mégsem volt igazán hiteles. Egyszerűen túl nagy volt az átfedés Demi Moore valós, médiából ismert személyisége és a filmben játszott karakter között. Amikor egy karakter szenved a fiatalság iránti vágytól, de tudjuk, hogy az őt ... több»
Majom, kés, olló gyerek kezébe nem való Stephen King adaptációk terén mindig izgalmas, hogy mit hoznak ki a rendezők az alapanyagból. Oz Perkins rendezésében a The Monkey egy sötét humorral átszőtt, elborult horrorfilm lett, amelyben a gyermekkori trauma és a halál elkerülhetetlensége keveredik a groteszk humorral. Theo James kettős szerepben alakítja a Sherburn ikreket, Halt és Billt. Bár elsőre szokatlan választásnak tűnhet, James meglepően jól hozza a karakterek közötti kontrasztot, különösen a Hal és fia, Petey közötti kapcsolatban. A film erőssége a kreatív és sokszor abszurd haláljelenetekben rejlik, amelyek néhol a Final Destination filmeket idézik. Perkins rendezése vizuálisan erős, bár néha túlságosan kontrollált és kiszá... több»
A Fear Street trilógia után magasra került a léc, és sajnos a Prom Queen nem tudta megugrani. Bár a cím és az alapsztori alapján adott volt a potenciál, hogy egy újabb ütős slasherrel bővüljön az univerzum, a végeredmény inkább felemás. A film próbálja visszahozni a ’80-as évek hangulatát – zenék, frizurák, ruhák –, de közben mintha elfelejtette volna, hogy a jó ritmus legalább olyan fontos, mint a retró dizájn. Az izgalmasabb részek közti hosszú leülések miatt az adrenalinszint többször is ellaposodik, és onnan kell újra felépítenie magát a filmnek – nem mindig sikeresen. Vannak jól sikerült, feszültséggel teli jelenetek, sőt a véresebb részeknél néha egészen kreatív is, de ez sajnos nem tu... több»
Két lépés előre, egy hátra A Last of Us sorozat nagy figyelmet kapott, ami nem véletlen: a videojátékok kultikus státuszban vannak, és a rajongók magas elvárásokkal ültek le a képernyő elé. Viszont inkább magában, önálló műként próbáltam értékelni a sorozatot.
Az egyik legszembeötlőbb problémának a tempó ingadozását éreztem. A történet ritmusa néha teljesen felgyorsul, mintha a készítők sietnének előre, hogy minél több eseményt zsúfoljanak bele a rövid epizódokba. Ez az elsietettség viszont ront a nézői élményen, mert az érzelmi súlyú pillanatok nem kapnak elég időt a kibontakozásra, így nem tudnak igazán megragadni.
Ezzel szemben vannak olyan jelenetek, amelyek túlontúl elnyújtottak, lassúak, és inkább fárasztóak, ... több»
Generációs élmény Bár az Alkonyat megítélése a megjelenése óta rendkívül megosztó, érdemes egy lépéssel hátrébb lépni, és nemcsak a közvetlen filmes kvalitások, hanem a kulturális hatása alapján értékelni. Ugyanis az Alkonyat több volt egy tiniszerelem-vámpíros mesénél – generációs élmény volt.
2008-ban, a megjelenésekor hatalmas űrt töltött be: romantikus fantasyként újra feltette a térképre a vámpírmitológiát, de úgy, hogy azt a kamaszok (főleg a lányok) érzelmi világához igazította. A gótikus hangulat, a fojtott feszültség, a tilalmas szerelem témája – ezek mind betaláltak egy olyan közönségnél, amely ritkán kapta meg a figyelmet ilyen formában. És mindezt egy olyan időszakban, amikor a "young adult" műfaj... több»
A sorozat első évadai egy igazán erős történelmi dráma ígéretét hordozták magukban. A sorozat a 19. századi Orosz Birodalom és Ukrajna határvidékén játszódik, és egy olyan világba vezet be, ahol a társadalmi osztályok közti szakadék, az erkölcsi és hatalmi játszmák, valamint a nők kiszolgáltatottsága markánsan jelenik meg.
A díszletek, a kosztümök és az egész vizuális világ nagyon meggyőző – látszik, hogy sok energiát fektettek abba, hogy hitelesen adják vissza a korszak hangulatát. A sorozat bátran és nyersen mutatja be a kor szellemét: a feudális társadalom ridegségét, a földesurak gátlástalanságát és a szegények esélytelenségét. Az első évad(ok) története feszes, a karakterek jól árnyalta... több»
Nem jó, de legalább rossz A 2010-es Rémálom az Elm utcában remake számomra egyike azoknak a filmeknek, amelyeknek egyszerűen nem lett volna szabad elkészülnie. Az eredeti, 1984-es klasszikus nemcsak egy korszak ikonikus horrorfilmje volt, hanem Freddy Krueger karakterét is örökre beégette a popkultúrába. Ezzel szemben a remake egy színtelen-szagtalan próbálkozás, ami pont azt veszíti el, ami az eredetit felejthetetlenné tette: a stílust, a karizmát és az álomlogikával játszó kreativitást.
Jackie Earle Haley hiába jó színész, Freddy szerepében egyszerűen nem működik. A groteszk CGI-maszk, a sötétebb tónus és az emberibb Freddy koncepciója nem félelmetes, hanem inkább fárasztó. Robert Englund ikonikus alakítása helyett... több»
Diákcsemege Egy üdítően nosztalgikus és mégis friss slasher-horror, amely ügyesen ötvözi a '90-es évek hangulatát a modern horror elemeivel. A film Shadyside városában játszódik, ahol egy csapat tinédzser – köztük Deena és öccse, Josh – szembesül a várost évszázadok óta sújtó átokkal, amely brutális gyilkosságokat idéz elő. A történet középpontjában a város sötét múltja és a tinik közötti kapcsolatok állnak, különösen Deena és ex-barátnője, Sam viszonya. A rendező, Leigh Janiak, mesterien idézi meg a '90-es évek slasher filmjeinek hangulatát, miközben friss perspektívát is hoz a műfajba. A film nyitójelenete például tisztelgés a Sikoly előtt, de saját csavarral. A cselekmény során a film nemcsak a horro... több»
Felfelé ívelő Még jobb, mint az első évad – izgalmas, okosan felépített történet, szerethető karakterek. Nagyon kellemes meglepetés volt számomra ez a második évad, sőt azt mondanám, hogy több szempontból még jobban is sikerült, mint az első. Már az elején beszippantott, és végig fenn tudta tartani az érdeklődésemet.
A történetvezetés egyik erőssége szerintem az időben való ugrálás. A jelenetek múlt és jelen között váltakoznak, és ettől olyan érzésem volt, mintha folyamatosan rakosgatnám össze a puzzle darabkáit. Ez a fajta nem lineáris mesélés izgalmas, játékos, ugyanakkor figyelmet igényel, és szerintem pont ettől lesz intelligens és lebilincselő.
A második évad tempója határozottan dinamikusabb, mint a... több»
Keszekusza játékok Kevés dolog tud annyira frusztráló lenni egy filmnéző számára, mint amikor egy történet nagy lendülettel indul, aztán sehová sem tart. A Mocskos játékok pont ilyen. A spanyol thriller próbál in medias res belevágni az események sűrűjébe, de sajnos ezzel inkább elbizonytalanít, mint izgalmat keltene. Ahelyett, hogy fokozatosan bontaná ki a szereplők múltját vagy motivációit, inkább zavaros információmorzsákat szór el, amiből nehéz egy értelmes képet összerakni. A történetszálak többnyire elvarratlanul maradnak – mintha a forgatókönyvet valaki félúton elengedte volna. Az ember azt érzi, hogy valami kimaradt, valami fontos, ami miatt nem érkezik meg sem a katarzis, sem a „hoppá!” élmény. Pedig ... több»
83 Ginny és Georgia (2021)
Bár a Ginny & Georgia első pillantásra úgy tűnhet, mint egy laza, fiatalos coming-of-age sorozat némi Gilmore Girls-ös beütéssel, az új évad szépen bebizonyította, hogy mélyebb vizekre is képes evezni. Témákat hoz be, amikről sokszor kényelmetlen, de annál fontosabb beszélni: bulimia, depresszió, önsértés, fiatal kori alkoholizmus, sőt még a generációs traumák is hangsúlyt kapnak. És ami szerintem különösen figyelemre méltó, hogy ezt mind úgy teszi, hogy nem válik szájbarágóssá, mégis ott hagyja benned a gondolatot: erről beszélni kell. Az érzelmi ívek – főleg Ginny küzdelmei és Georgia kettős élete – meglepően őszinték. Az új évad szerintem jól egyensúlyoz a dráma és a tinisorozatos lazaság... több»