Lassú víz partot mos A Kamaszok összességében egy erős, nyomasztó és meglepően őszinte sorozat lett. A történet drámai íve működik, a karakterek megélései pedig kifejezetten hitelesek, nem érződik rajtuk az a tipikus „felnőttek írják, mit gondolnak a kamaszokról” attitűd. Inkább az az érzésem volt, hogy a sorozat tényleg megpróbál belemászni a szereplők fejébe, és nem fél kellemetlen, fájó érzelmeket megmutatni.
A színészi játék kiemelkedő, különösen Owen Cooper, aki zseniális alakítást nyújt. Az ő jelenléte adja a sorozat egyik legerősebb érzelmi súlypontját, és pont emiatt fájó, hogy a történet lezárása kissé hirtelen érkezik. Egy plusz epizód kifejezetten az ő karakterére fókuszálva sokat adott volna az egés... több»
Jó, de nem tökéletes A The Housemaid esetében több kritikában is felmerült, hogy a film állítólag jobb, mint a könyv, ezzel sajnos nem tudok egyetérteni. Az E/1-ben íródott regények adaptálása mindig nehéz terep, hiszen a főszereplő belső gondolatai rengeteget hozzáadnak a történethez. Itt ugyan próbálkoztak néhány belső monológos narrációval, de ez nem tudta teljesen visszaadni azt a pluszt, amit a könyv nyújt. Összességében egy korrekt, kellemes thriller született, talán a kelleténél több romantikus hangsúllyal. A szereplőválogatás alapvetően jól sikerült, viszont Michele Morrone karaktere kifejezetten háttérbe szorult: érezhetően kevesebb játékidőt és súlyt kapott, mint a regényben, ami nem tett jót a történe... több»
Nem csúcsdísz, de csillagszórónak elmegy A Csendes éj, véres éj igazi felüdülés volt. Olyan érzésem volt közben, mintha nem is egy 2025-ös filmet néznék, hanem visszarepültünk volna abba az időszakba, amikor a filmek még nem féltek mindent beletenni, amit csak akartak. Amikor nem volt túlgondolva, nem volt visszafogva, és nem kellett minden sarkot lekerekíteni. A történet szépen, lassan áll össze, az információk fokozatosan csöpögnek, miközben már az elejétől gondolkodásra késztet: „oké, ebből vajon mi fog kisülni?” Folyamatosan gyártottam a saját teóriáimat, amik újra és újra frissültek. és a legjobb az egészben, hogy a film végül teljesen más irányba ment. Mégsem éreztem átverve magam, mert mindez logikusan, következetesen volt f... több»
Merész, működőképes… de több sebből vérzik Az IT: Welcome to Derry alapvetően működőképes és sok szempontból bátor vállalás lett.
Ami elsőként megfogott, az a sorozat dinamikája: a gyerekek közti kapcsolatok élők, természetesek és valódi érzelmi súlyuk van. Jól működik a csapatdinamika, és külön pluszpont, hogy a sorozat nem bánik kesztyűs kézzel a szereplőivel. Hiába alakul meg már az első részben egy „csapat”, pillanatok alatt ki is nyírják őket, ezzel egyértelművé téve: itt senki sincs biztonságban.
Szintén erős döntés, hogy nem csak a gyerekek kapnak teret, hanem a felnőttek is. A sorozat világosan megmutatja, hogy Derry nem csak őket emészti fel, hanem mindenkit, aki ott él. Ez az aspektus jól mélyíti a történetet, és közelebb... több»
Egynek elmegy A Jingle Bell Heist kellemes meglepetés volt a karácsonyi filmek között. Nem próbál meg világot váltani, de végre nem is ugyanazt a sablont kapjuk századszor: nem a „találkozik a pékfiúval a nagyvárosi menedzserlány” típusú történet, hanem egy kicsit izgalmasabb, egyedibb irány. A film sztorija alapvetően korrekt, könnyen fogyasztható, és bár a vége kicsit kiszámítható, azért sikerült egy olyan csavart beletenni, amitől mosolyogva bólintasz. A főszereplők közti dinamika működik, van kémia, van lendület, és ami külön öröm: nem csak a szerelmi szál viszi a hátán az egészet. A film valódi, életszerű problémákat is felvet, mint a család, a felelősségvállalás, vagy a „mindent elölről kezdeni” fél... több»
Jonas Brothers karácsonyi csomagolásban, csak a masni hiányzik... Mindig is a gyenge pontom volt a karácsonyi filmek kategóriája. Az a fajta guilty pleasure, amit hideg estéken bekapcsolok, és ha még egy kis romantikát is belekevernek, akkor már kész is a boldogsághormon-koktél. Na, ez a film elvileg pont ezt akarta adni, egy kis ünnepi hangulatot, egy kis romkomot, némi musical fűszerezéssel. A hangsúly az elvileg-en van. Mert valahogy az egész olyan összecsapott lett. Időnként majdnem sikerül poénosnak lennie, de aztán mindig megmagyarázzák, mintha félnének, hogy nem értjük, így meg pont nem üt. A legnagyobb bajom viszont az volt, hogy végig úgy éreztem magam, mint egy idegen az ünnepi vacsorán: mindenki ismeri a belsős poénokat, csak én nem. Mintha egy ... több»
Ezt tényleg senki sem akarta... A Nobody Wants This második évada sajnos pont azt hozza, amit az első után nem akartunk látni: ugyanazokat a köröket futják a főszereplők, csak most még kevesebb kémia és még több felesleges évődés mellett. A karakterek ugyanazokat a dilemmákat rágják újra, de már nem izgalmas, inkább fárasztó. Olyan, mintha mindenki ott ragadt volna, ahol az előző évad végén elengedtük őket. A romantikus szálak helyett inkább kínos flörtölések, a valódi érzelmek helyett meg üres párbeszédek maradtak. Egy tinisorozatban több valódi tűz van, mint ebben a harmincasok közötti évődésben. A befejezés pedig… hát, deja vu. Pont ugyanazokat az ablakokat hagyja nyitva, mint korábban, csak most már nehezebb elhinni, h... több»
Amikor a rock and roll terápiává válik Őszintén szólva ez a film kifacsarta a szívemet. Mindig elgondolkodtam azon, hogy ha a nagy színészeink, Robert De Niro, Al Pacino... egyszer már nem lesznek, vajon ki viszi tovább a stafétát?
Nos, ha megnézed a Springsteen: Szabadíts meg az ismeretlentől című filmet, rögtön rájössz, hogy Jeremy Allen White bizony jó eséllyel ott lesz a következő generáció legnagyobbjai között. Van benne valami egészen különös: kedves, mégis kicsit nyers, nem klasszikus értelemben vett jóképű, de egyszerűen nem tudod levenni róla a szemed. És bár lehet, hogy a rocksztár-imidzs is sokat segít ezen, de az biztos, hogy White ebben a filmben nemcsak eljátszik egy szerepet, hanem át is éli azt.
A film egyébként... több»
A feloldozás ára A Task pontosan az a fajta sorozat, ami nem akar megfelelni a rohanó, klisékkel teli trendeknek. Ez egy lassan építkező, mélyen emberi történet, ahol minden szónak, minden pillantásnak súlya van. Mark Ruffalo ismét zseniális: egy melankolikus, megtört, mégis szerethető karaktert hoz, akinek már a jelenléte is megnyugtató. Mentor, apafigura, de közben egy sebzett lélek, aki kétségbeesetten keresi a feloldozást, és pont ez a kettősség teszi annyira emberivé. Robbie karaktere (akit Debreczeny Csaba fantasztikus szinkronja még tovább emel) az a tipikus antihős, akit elsőre nehéz hová tenni, de mire észbe kapunk, már vele izgulunk, és próbáljuk megérteni, miért teszi, amit tesz és túlzás nélkül m... több»
Ha a múlt újra tárcsáz... Vannak folytatások, amiket jobb lenne elfelejteni, és vannak, amik méltó módon viszik tovább az eredetit, a Black Phone 2. szerencsére ez utóbbi.
Ez a film nem próbálja másolni az első rész receptjét, hanem új színt, új nézőpontot ad neki, és ez pont az, amire egy jó horror-franchise-nak szüksége van. Ezúttal nem Finney áll a középpontban, hanem a húga, Gwen, és... őszintén? Zseniális döntés volt! A karakter mélyebb, érettebb, mégis őrzi azt a gyermeki sebezhetőséget, amitől az egész történet működik. A fiatal színésznő elképesztően viszi a hátán a filmet, miközben Ethan Hawke továbbra is dermesztően jó, még a maszk mögött is minden arcrezdülése érezhető.
A film tempója feszes, az álomjele... több»
Amikor a romantika mellé tartalom is jár A Jövőre ilyenkor kellemes meglepetés volt a mai romantikus vígjátékok között, felüdülés - amit ritkán kapunk manapság. A film nem próbálja meg feltalálni újra a műfajt, viszont éppen annyit ad hozzá, hogy ne csak a szívecskéink dobogjanak tőle, hanem az agyunk is kapjon egy kis táplálékot. A főszereplők között érezhető a kémia, ami nélkül egy ilyen film halálra van ítélve. A kapcsolatuk természetesnek hat, és bár vannak kiszámítható pillanatok, a történet őszintesége és a párbeszédek valódisága elviszik a hátukon a filmet. Különösen tetszett, hogy nem elégedtek meg a romantikus sablonokkal: a film komolyabb témákat is érint, mint például a sorshoz való viszonyunk vagy az önazonosság kérdése... több»
Az igazi psycho Összességében nem rossz, sőt, kellően beteg ahhoz, hogy Ed Gein történetének hideglelős valóságát visszaadja. A sorozat témája önmagában is nyomasztóan izgalmas, és jól is fogták meg, viszont a tempóval továbbra sem tudtam kibékülni. Az egész széria, akárcsak a legtöbb korábbi feldolgozás, lassan, már-már vontatottan bontakozik ki, mintha túl sokáig építenék azt a feszültséget, ami sosem érkezik meg igazán. Ami viszont kifejezetten tetszett, az a rengeteg filmes utalás. Minden apró részletben ott vannak azok a visszacsatolások, amiket a popkultúra már régóta Ed Gein nevéhez köt, legyen szó a Psycho-ról vagy a Texas Chainsaw Massacre-ről. Ezeket látni külön öröm, mert ügyesen szőtték bele a n... több»
Felfelé ívelés Amikor megtudtam, hogy újraélesztik a Strangers-szériát, bevallom, megörültem. A 2008-as első rész engem anno nem igazán nyűgözött le, de a történetben láttam a potenciált, így reméltem, hogy az új feldolgozás majd többet ad. A 2024-es újjáélesztett első részben azonban Ryan karaktere kifejezetten idegesített, és a cselekmény is túlságosan kiszámíthatónak hatott. Őszintén szólva, az első etap után elég szkeptikus lettem a Chapter 2-vel kapcsolatban, főleg mivel rögtön beharangozták a harmadik részt is, így azt hittem, hogy a középső film majd csak egy lagymatag „középső gyerek” lesz. Ehhez képest kellemesen csalódtam. Bár ebben a fejezetben is sok a túlzás, az elnagyolt húzás és kevés a real... több»
Ha pénz van, minden van? A Materialists megnézése után kettős érzésem maradt: egyrészt imádom a főszereplőket, másrészt sajnálom, hogy ilyen középszerű anyagot kaptak.
Dakota Johnson továbbra is elbűvölő, de számomra elkerülhetetlen volt az érzés, hogy ugyanazt a karaktert hozza, mint a Szürke ötven árnyalata trilógiában – csak itt legalább kimondja, hogy a pénzért van benne egy kapcsolatban. Mintha a film egy szatirikus kifordítása lenne annak a világnak, amit egyszer már láttunk tőle. A partner oldaláról sem kaptunk sokkal többet. A „magasító műtéten” átesett figura egyszerűen unalmas, súlytalan karakter, és még Pedro Pascal sem tudta belélehelni azt a pluszt, amit várnánk. Mintha csak cameo-szinten jelenne meg: ... több»
Menetelés a halálba Stephen Kinget adaptálni kétféleképpen lehet: nagyon rosszul vagy nagyon jól. A hosszú menetelés szerencsére az utóbbi kategóriába tartozik. Részben azért, mert nem klasszikus horror, hanem dráma, és King drámái talán jobban működnek a vásznon, hiszen itt elsősorban emberekről, motivációkról és sorsokról van szó. A film szépen átadja azt, ami King írásaiban mindig a legerősebb: rövid idő alatt képes szimpátiát kialakítani a karakterek iránt, és mire észrevesszük, már kötődünk hozzájuk. A játékidő meglepően visszafogott a mai filmekhez képest, de épp ez az egyik erőssége: pont annyi időt töltünk a szereplőkkel, amennyit kell. Van, akit megszeretünk, van, aki mellé odaállunk, és így még fájdal... több»
A gonosszal szövetkezve Húh… ez a film tényleg odavágott. 2025 eddig nagyon erős év a horror műfajban, és a Bring Her Back simán az élmezőnybe került nálam. Ami a legjobban tetszett, hogy nem a tipikus jumpscare-ekkel próbált ijesztgetni. Persze vannak filmek, amelyeknek jól áll, de ez nem az a téma, nem az az alkotás. A feszültség az atmoszférából fakad: a hideglelős zene, a lassan kibontott képek és a nyomasztó csendek többet mondanak, mint bármilyen hirtelen villanás. Sally Hawkins alakítása egyszerűen zseniális. Az a kettősség, amit hoz, sokáig velem marad: egyrészt pontosan látod, mit tesz, látod, hogy ő a „gonosz” ebben a történetben, másrészt képtelenség nem megsajnálni. Érzed mögötte a fájdalmat, a kétségbe... több»
Méltó lezárás Amióta az eszemet tudom, horrorrajongó vagyok. Több stílusjegy is közel áll hozzám: az oldschool slasherek, a jól kivitelezett jumpscare-ek, vagy épp az a folyamatosan feszültségben tartó atmoszféra, ami kellemes tartományba helyezi a pulzusom.
A Démonok között 4-ről pedig nem lehet önálló filmként beszélni, hiszen ez egy olyan franchise záródarabja, ami újra feltüzelte a horrorműfajt, és számos írót-rendezőt ihletett meg, hogy leporolják azt a bizonyos írógépet, és ismét horrort alkossanak. Persze nem minden rész volt hibátlan: a harmadik például se nem rossz, se nem jó, inkább a feledhető kategóriába csúszott. Éppen ezért volt kellemes meglepetés a negyedik rész: feszült, izgalmas és tényl... több»
Freaky Wednesday A zseniális első évad után a Wednesday második évada egy egész korrekt folytatás lett. Nekem sokszor olyan érzésem volt, mintha ez egy átvezető, kitöltő évad lenne, amely inkább a következő felvonásra készít elő, mintsem önálló etap. Az új karakterek friss színt hoztak, a régi arcok visszatérése pedig kellemes nosztalgia volt. Okosan szedték ketté az évadot: az első négy rész csak egy laza felvezetés volt, míg a második fele tényleg felpörgette az eseményeket és megadta azt a pluszt, amit elvártunk. Ami nekem hiányzott, az Wednesday és Enid közös jeleneteinek száma, jóval kevesebb időt kaptak együtt, pedig pont az ő dinamikájuk volt az egyik legerősebb elem. A „freaky Wednesday” viszont jópo... több»
Megérte várni rá Ellentétben sok negatív kritikával, számomra a 28 évvel később kifejezetten működött. Nem próbálta utánozni az előző részeket, hanem teljesen más világot teremtett, és pont ez adta a frissességét. Nyers, brutális és okosan felépített történetet kaptunk, amely új irányt nyitott, miközben hű maradt a „sorozat” szellemiségéhez. A karakterek motivációi és cselekedetei érthetők voltak, még akkor is, ha néha vitatható döntéseket hoztak. Spike figurája különösen erős lett: a fiút alakító színész remekül hozta a gyermeki, de a körülmények miatt korán felnőni kényszerülő szereplőt. Ralph Fiennes pedig egy tőle szokatlan, spirituális és kissé őrült szerepben brillírozott, ritka és emlékezetes alakítás... több»
Ne szeress belém A "Szeress belém" tipikusan az a film, ami a "Szürke ötven árnyalata" trilógia óta egyre inkább divatossá vált vonalat követi: az erotikus töltetű jelenetekkel próbálja pótolni a hiányzó sztorit. Csakhogy itt ez sem működött. A szereplők között nem volt valódi kémia, így a kapcsolatuk minden próbálkozás ellenére erőtlennek és hiteltelennek hatott. A történet ráadásul tele van megkérdőjelezhető döntésekkel: apró, komolytalannak tűnő problémákat drámaian felnagyítanak, miközben a komolyabb konfliktusokat szinte egy csettintéssel oldják fel. Ez a kontraszt inkább nevetségessé, mintsem izgalmassá teszi a filmet. Összességében a "Szeress belém" nem lett több egy erotikus felszínnél, amiből hián... több»
70 Kamaszok (2025)
A Kamaszok összességében egy erős, nyomasztó és meglepően őszinte sorozat lett. A történet drámai íve működik, a karakterek megélései pedig kifejezetten hitelesek, nem érződik rajtuk az a tipikus „felnőttek írják, mit gondolnak a kamaszokról” attitűd. Inkább az az érzésem volt, hogy a sorozat tényleg megpróbál belemászni a szereplők fejébe, és nem fél kellemetlen, fájó érzelmeket megmutatni. A színészi játék kiemelkedő, különösen Owen Cooper, aki zseniális alakítást nyújt. Az ő jelenléte adja a sorozat egyik legerősebb érzelmi súlypontját, és pont emiatt fájó, hogy a történet lezárása kissé hirtelen érkezik. Egy plusz epizód kifejezetten az ő karakterére fókuszálva sokat adott volna az egés... több»