Boldog nosztalgia Meglepően friss és szórakoztató visszatérés Adam Sandlertől. A film hozza a szokásos bolondos hangulatot, de valahogy egy fokkal érettebbnek érződik, mint a korábbi hasonló vígjátékai. Nem akar nagyot mondani, nem is próbál világot váltani – egyszerűen csak egy könnyed, nosztalgiával fűszerezett esti kikapcsolódásnak szánták, és ezt a célt hibátlanul teljesíti is. Elég sok a fan service, és nem sok új ötlettel operál, de szívvel-lélekkel készítették, és ez érződik is. Ha szeretted az első részt, valószínűleg ez is betalál majd nálad, nekem egy fokkal jobban is tetszett.
Pedro lubickol, a film csak pancsikol Az új Fantastic Four egyértelműen egy Marvel-módra újrapozícionált bemutatkozás: stílusos, biztonságos, de egyelőre nem túl mély. A film nem bajlódik hosszan az eredettörténettel, és ezt őszintén üdvözlöm. Egy rövid montázzsal letudjuk, hogyan lesznek fantasztikusak, és már mehetünk is a lényegre. Kár, hogy ez a „lényeg” időnként kicsit üresnek érződik.
A négyesfogat közt jó az összhang, tényleg érződik, hogy működik a kémiájuk. Pedro Pascal kifejezetten lubickol a szerepében, mintha végre megérkezett volna abba az univerzumba, amire eddig csak kacsingatott. A casting tehát abszolút eltalált, viszont a karakterek mélysége még várat magára. Egyelőre inkább szimpatikus figurák, mint valódi emb... több»
Az élet nem szép Valamiért amikor valaki megkérdezi, hogy mi a kedvenc filmem, sosem gondolok erre. Pedig amikor eszembe jut, mindig úgy gondolok rá, mint életem egyik legmeghatározóbb filmjére. Sok film formált azzá, aki ma vagyok, de talán ennek a történetnek köszönhetem azt a nézőpontot, hogy a humor nem elbagatellizálja a fájdalmat, hanem segít feldolgozni azt. Egy kapaszkodó, ami segít túlélni azt is, ami máskülönben maga alá temetne. Roberto Benigni filmje zseniális kettősséggel dolgozik: egyrészt egy gyönyörű mese a szerelemről, a játékosságról, az életről, másrészt egy brutálisan őszinte tükör az emberi kegyetlenségről. Ahogy Guido próbálja a fia számára játékká alakítani a poklot, az valami olyan sz... több»
Új irány, új stílus, vegyes érzések... Amikor kijöttem a moziból, elsőre kicsit csalódott voltam. Az új Superman-film más, mint amit eddig megszoktunk a karaktertől – könnyedebb, lazább, és sokkal inkább képregényes hangvételű, ami eddig inkább a Marvel-filmekre volt jellemző. A poénok sűrűn jöttek, néhány visszatérő elem viszont nem igazán működött – főleg akkor nem, ha már elsőre sem voltak igazán viccesek.
A Clark és Lois közti dinamika sajnos nekem nem működött igazán. Az interjús jelenet nem hozta azt az izzást vagy játékosságot, amit egy ilyen ikonikus párostól várna az ember. Olyan volt, mintha kötelező lett volna letudni egy jelenetet, amit egyébként a színészek sem igazán éreztek át.
A film egy másik kihívása, hogy túl... több»
Geráppááá!? El sem hiszem, de a Horrorra akadva (Scary Movie) idén lett 25 éves. Egy negyedszázad telt el azóta, hogy a Wayans testvérek fogták a '90-es évek tinédzserhorrorjait, és gyakorlatilag kifordították őket a sarkaikból. A film mára egyértelműen kultikus lett – még akkor is, ha ma már más szemmel nézzük, mint 2000-ben.
A Scream és az I Know What You Did Last Summer vonalát parodizáló alaptörténet tökéletesen eltalálta az akkori filmrajongó generáció ízlését. Az ikonikus Ghostface-jelenetek, a „mit keresel a tévében?” típusú poénok, és Brenda, aki konkrétan a legjobb dolog ebben a filmben – máig velünk élnek. Regina Hallt még mindig megállítják az utcán, hogy a film idézeteit ismételjék neki, és... több»
Okos film, buta döntések A When Evil Lurks egy érdekes kettősséget képvisel: egyfelől kifejezetten bátor, sőt sokszor nyers és kegyetlen módon közelíti meg a gonosz megjelenését, másfelől viszont rengeteg olyan pillanata van, amikor a néző önkéntelenül is a homlokához kap: „Ezt most miért így csinálták?!”.
A film atmoszférája kifejezetten erős. A nyomasztó, poszt-apokaliptikus hangulat, a szokatlan démonológia és a zsigeri brutalitás mind azt sugallják, hogy itt valami másról van szó, mint a megszokott amerikai ördögűzős sablonokról. És ez pozitívum. A rendezésben van lendület, van bátorság – egyes jelenetekben valóban kiszámíthatatlan és ijesztő dolgok történnek, nem fél átlépni határokat.
Viszont… a karakterek. Sa... több»
Amikor a valóság túl közel jön... Kevés olyan film van, amire azt tudom mondani: kiválóan megcsinálták, de soha többé nem akarom látni. Az Eden Lake – Gyilkos kilátások pontosan ilyen. Michael Fassbender és Kelly Reilly erőteljes alakításai egy olyan világba vezetnek be, ahol a gonosz nem maszkot visel, nem természetfeletti, és nem is kimondottan bonyolult. Csak egyszerűen... valóságos.
A film nyers és kegyetlen, és talán éppen azért működik ennyire, mert túl közel jön. A történet nem ad kapaszkodót, nincsenek igazi hősök, nincs feloldozás – és nincs hollywoodi happy end sem, de hát az életben sincs mindig. Az Eden Lake kegyetlen tükröt tart elénk, és megmutatja azt az oldalt a társadalmunkból, amit a legtöbben nem akarunk... több»
Nosztalgikus kiszámíthatóság A legújabb Jurassic Park-univerzumhoz tartozó film látványos és korrektül kivitelezett produkció, de nehéz lenne nem észrevenni, hogy csupán biztonsági játékot játszik egy jól ismert formula mentén. Bár a rajongók számára ismerős és kedvelt elemek – látványos dínó-jelenetek, menetrendszerűen felbukkanó T-Rex, valamint gyerek- és családbarát karakterek – mind jelen vannak, a film nem tud igazán újat vagy merészet mutatni.
A történet sablonos, a cselekményvezetés kiszámítható. A főszereplők – köztük Scarlett Johansson, aki ezúttal is magabiztosan hozza a határozott, erős női karaktert – stabilan teljesítenek, de a mellékszereplők jelentős része leginkább funkcionális szerepet tölt be. Több k... több»
Ha csak egy filmre emlékeznék, ez lenne az... A Spotlight nem a klasszikus értelemben vett „kedvenc film” típus. Nehéz is lenne egy olyan filmet annak nevezni, amely ilyen súlyos és megrázó témát dolgoz fel. Mégis, számomra az. Az egyik kedvencem, és nemcsak azért, mert jól van megírva, erős a színészi játék, vagy mert megnyert egy Oscart, hanem azért, mert maradandó.
Ez a film nem a hatásvadász drámát választja, nem könnyeket akar kicsikarni. Nem mutatja a botrányt tálcán, nem csöpögteti a szörnyűséget – ehelyett bemutatja azt, amit sok film elfelejt: a háttérben dolgozó, kitartó embereket. Az újságírókat, akik hónapokon, éveken át ássák az igazságot, akik nem hősök akarnak lenni, csak jól akarják végezni a munkájukat. És valahogy pont... több»
Népszerűtlen vélemény Tudom, nem leszek népszerű ezzel, de a Squid Game számomra egyáltalán nem volt az a katartikus élmény, amit sokan vártak tőle. Az alapkoncepció persze érdekes, látványos, és elsőre valóban feszültséggel teli – na de amikor elkezdtem mélyebben belegondolni a karakterek motivációiba, egyszerűen elvesztettem a fonalat.
Nem azért, mert nem értettem volna a túlélésért folytatott harcot, hanem mert a karakterek döntései és lelki folyamatai számomra nem voltak követhetők vagy átérezhetők. Talán azért, mert a sorozat egy olyan társadalmi réteget és élethelyzetet mutat be, ami tőlem nagyon távol áll, és emiatt nem tudtam kapcsolódni hozzá úgy, ahogy mások talán igen.
Ami pedig a sorozat folytatásait... több»
M3GAN KETTYÓ.0 Ha az első M3GAN egy kicsit túlságosan is komolyan vette magát, akkor a M3GAN 2.0 pontosan tudja, mi ő: egy vicces, túlzó, de szórakoztató mesterséges őrület, ami néha ijesztő, néha bizarr, néha meg egyszerűen csak… élvezetes. A folytatás nem akar világot megváltani, és pont ettől működik. A készítők végre kiengedték a filmet a görcsös „horror-thriller-önreflexió” skatulyából, és hagyták, hogy M3GAN önmaga legyen: egy kicsit őrült, kicsit túltolt, de nagyon is szórakoztató figura. A viccek jobban ülnek, a helyzetek frissebbnek hatnak, és amitől igazán működik: érződik, hogy a film tudja, mekkora baromság, amit csinál – de pont ettől jó.
A sztoriban vannak csavarok – néhány egész meglepő is... több»
Egy tragédia, amit nem lehet a hamvak alá söpörni A Grenfell Uncovered nem egyszerű dokumentumfilm. Ez egy fájdalmas emlékeztető arra, hogy a rendszerhibák nem csak elméleti kockázatok: embereket ölnek. A film érzékeny, de őszinte módon vezeti végig a nézőt a 2017-es Grenfell Tower tűzeset előzményein, az eseményen magán, és ami talán még súlyosabb: az utóéletén. A dokumentumfilm struktúrája letisztult, szépen ívelt. Nem tolakodó, mégis minden pillanatában érezni lehet az alkotók részéről a mély tiszteletet az áldozatok és hozzátartozóik iránt. A megszólalók személyes történetei szívszorítóan emberivé teszik azt a tragédiát. A legnagyobb ereje abban rejlik, ahogyan rávilágít: ez a tragédia nem egyszeri, felfoghatatlan szerencsétlenség volt.... több»
Jesús és María félrement vásárlása Néha az ember belefut egy filmbe, ami már az elején sem ígér sokat, mégis ad egy halvány reményt, hogy valami talán történik. A La mesita del comedor pont ilyen: úgy indít, mint egy groteszk spanyol szatíra, karikírozott karakterekkel, furcsa társadalmi helyzetekkel, és egy olyan stílusban, ami akár még érdekes is lehetne… Aztán dolgok történnek, mi pedig csak kapkodjuk a fejünket.
Ez a film egy erőteljes "miért létezik egyáltalán" kategóriás alkotás, ami a legrosszabb fajtájú művészieskedő öncélúsággal próbálja magát „mélynek” és „megdöbbentőnek” beállítani. Pedig nem több egy gusztustalan, értelmezhetetlen és végletekig unalmas szenvedéstörténetnél.
A sztori teljesen jelentéktelen emberek... több»
Halál újra próbálkozik Több mint egy évtized után a Végső állomás franchise újra életjelet adott magáról. Vagyis... haláljelet. A Vérvonalak pontosan azt hozza, amit a címe sugall: új karaktereket, új generációs traumákat, és persze a jól ismert „megúsztad, de csak egy darabig” formulát, amiben a Sors a legkreatívabb mészárosként tér vissza. Az eredmény? Egy erős közepes..
A film alapötlete egy fokkal frissebbnek hat, mint a széria korábbi kifulladt próbálkozásai. Itt most nemcsak random tinikre csap le a balszerencse, hanem egy olyan családi történetbe csúszunk bele, ahol a múlt sebei, paranoiái és megérzései is fontos szerepet kapnak. A főszereplőnk (aki 75%-ban úgy viselkedik, mintha egy Young Adult thrillert o... több»
Hülye poénokkal egy jobb világért A Ricky Stanicky első ránézésre a klasszikus proli-vígjátékok újabb darabjának tűnik: három barát, egy kamu haver, egy rakás hazugság és természetesen John Cena egyre abszurdabb helyzetekbe kényszerítve. A film hozza is a műfaj minden kötelező kellékét – hangos, túljátszott, tele alpári poénokkal, és persze a megszokott „ezek tényleg ennyire hülyék?” érzéssel, amit az ember húsz perc után magára húz, mint egy kényelmetlen pizsamát.
Ahogy közeledik a film vége, történik valami szokatlan. Egyszer csak kapunk egy üzenetet – méghozzá egy jó üzenetet. Nem világmegváltót, de olyat, ami a mai világban nagyon is számít. A Ricky Stanicky végül felhívja a figyelmet a jótékonykodás fontosságára – nem c... több»
15 éves a Pretty Little Liars Tizenöt éve indult útjára egy sorozat, amiről akkor még nem tudtuk, hogy teljesen felforgatja a tiniéveinket. A Pretty Little Liars az a fajta sorozat volt, amit nem tudtál abbahagyni, akkor sem, ha a felénél már a fejed fogtad. Tele volt logikátlanságokkal, néha már röhejesen túlspilázott drámával, de valamiért mindig visszatértél hozzá. És valószínűleg most is bármikor újra el tudnád kezdeni.
A történet alapja elsőre klasszikusnak tűnt: egy baráti társaság, egy eltűnt lány, és valaki, aki mindent tud róluk. Ahogy viszont elkezdett kibomlani a sztori, egyre kevésbé lehetett követni, hogy ki kivel, mikor, miért – és miért is nem szólnak soha rendesen a rendőrségnek. Mindenkinek voltak titkai... több»
Prehisztorikus popkult Az újabb bőrlehúzás közeledtével úgy döntöttem, itt az ideje újranézni a Jurassic-univerzum eddigi darabjait, hogy kiderítsem, miként jutottunk el odáig, hogy újra dinócsapdába sétálnak az emberek – mert hát valamiért mindig visszamennek. De vajon tanultak valamit?
Mert az igazság az, hogy bár a nosztalgiavonat néha kicsit kisiklik, a Jurassic World első része például simán vállalható volt, látványos, hangulatos, és néha még működött is. És ki tudja – lehet, hogy az új rész is tartogat meglepetéseket. Főleg, mert látszik, hogy „nem spóroltak semmin”.
Szóval visszatekertem az időt (meg a VHS kazit), és megnéztem, hogyan sikerült Steven Spielbergnek elérnie, hogy az Indiana Jones-láz után ... több»
Temuról rendelt Chucky baba Ha valaha elgondolkodtál azon, milyen lenne, ha Chuckyt újraforgatnák, csak AI-jal és kevesebb vérrel, nos a M3GAN megadja a választ – csak épp nem biztos, hogy kérted.
A film alapsztorija egyértelműen kortárs problémára reflektál: mi történik, ha egy gyászoló gyerek kezébe adunk egy túl intelligens, mégis rendkívül gyenge határok közé szorított android-babát? Papíron ez lehetett volna egy izgalmas thriller a gyász, kötődés és technológiai túlkapások határterületeiről. Ehelyett kapunk egy sablonos történetet néhány meglepően ostoba karakterdöntéssel, és egy olyan főgonoszt, aki ugyan creepy, de nagyjából a harmadik jelenet után már csak „bio” díszlet.
A M3GAN legnagyobb baja talán az, ho... több»
„Élő?” – kérdezte a CGI-sárkány, miközben animált szemével könnyezett egyet Nem szoktam könnyen ráharapni ezekre az élőszereplős újrázásokra, főleg nem akkor, ha az eredeti anyag ennyire kerek és szerethető volt, mint az Így neveld a sárkányodat trilógia. De… meglepődtem. Pozitívan. A film nemcsak tisztelettel nyúl az alaphoz, de néha még jobban is üt – főleg akkor, amikor nem akar többnek látszani annál, ami valójában: egy szépen becsomagolt nosztalgiabomba.
A humor korrektül frissítve lett, néhány új poén kimondottan jól sült el, és Gerard Butler konkrétan úgy élvezte a szerepét, mintha csak ezért jött volna vissza Hollywoodba. A többiek sem lógnak ki lefelé – de ha őszinte akarok lenni, senki sem húzta fel igazán a filmet. Tisztes iparosmunka, semmi több.
És ... több»
Idétlen időkig A Until Dawn cím hallatán az ember rögtön a legendás interaktív horrorjátékra asszociál – és ez talán nem is véletlen. A film láthatóan szeretne meríteni abból a hangulatból: adott a rideg, elszigetelt helyszín, egy csapat fiatal, akiket sötét titkok és hideg gyilkosok vesznek körül. A slasher zsáner klasszikus elemei megvannak, a képlet ismerős, és az atmoszféra bizonyos pontokon egészen jól működik.
A film leginkább azoknak a nézőknek kedvez, akik még mindig örömmel ülnek be egy olyan horrorra, ahol a jól időzített jumpscare-ek és kreatív haláljelenetek adják az élmény gerincét. Ebben Until Dawn hozza is a kötelezőt. Néhány jelenet tényleg meglepően erősre sikerült – látványban és ritmusba... több»
63 Happy, a flúgos golfos 2. (2025)
Meglepően friss és szórakoztató visszatérés Adam Sandlertől. A film hozza a szokásos bolondos hangulatot, de valahogy egy fokkal érettebbnek érződik, mint a korábbi hasonló vígjátékai. Nem akar nagyot mondani, nem is próbál világot váltani – egyszerűen csak egy könnyed, nosztalgiával fűszerezett esti kikapcsolódásnak szánták, és ezt a célt hibátlanul teljesíti is. Elég sok a fan service, és nem sok új ötlettel operál, de szívvel-lélekkel készítették, és ez érződik is. Ha szeretted az első részt, valószínűleg ez is betalál majd nálad, nekem egy fokkal jobban is tetszett.