Ha az ember vére a földre hullik, a föld felissza azt. A 1883 teljesen más, mint amit egy klasszikus westerntől várnál: nem romantizál, hanem kíméletlenül megmutatja, milyen volt valójában a túlélés, dehát ez Taylor Sheridan stílusa. Lassabb tempójú, nyersebb, sokszor kifejezetten nyomasztó, de pont ettől működik ennyire jól. A karakterek esendők és emberiek, a látvány pedig gyönyörű kontrasztot ad a történet brutalitásához. Nem egy könnyű élmény, de mégis magával ragadó. A Yellowstone franchise nagyon jól megtalálta azt a fűszert a sorozatainál, amitől az emberek azt gondolják, hogy minden rossz ellenére szívesen élnének egy ranchon - én legalábbis biztosan. #dutton
A gonosz, halott múmia A Lee Cronin: A múmia összességében nem lett rossz, de végig ott van benne az az érzés, hogy lehetett volna sokkal több is. Az egész filmen erősen érződik az Evil Dead vibe, ami nem meglepő, hiszen ugyanaz a rendező, Lee Cronin áll mögötte. Látszik, hogy az ő látásmódja nagyon erre a fajta nyers, undorító, kicsit túlzó horrorra van ráállva, és ez működik is. Sőt, néha az az érzés, hogy talán jobban járt volna a film, ha inkább egy új Evil Dead-részként készül el, mert a múmiás-kultuszos vonal nem igazán tud kibontakozni.
A szereplők viszont kifejezetten erősek. Mindenki nagyon jól hozza a karakterét, és külön pozitívum, hogy a gyerekszereplők is meglepően jók, ami nem mindig evidens ebben a... több»
Inkább Trash mint Thrash... A Thrash tökéletes példája annak, amikor egy film azt hiszi, elég egy látványos alapkoncepció, aztán gyorsan kiderül, hogy ez nagyon nincs így. Komolyan, hány tornádós, cápás (vagy jelen esetben ennek kombinációja) filmnek kell még elkészülnie ahhoz, hogy a készítők rájöjjenek: ez önmagában kevés? Egy ilyen ötlet maximum egy jó alap, de ha nincs mögötte rendes történet, akkor az egész nagyon hamar üressé válik.
A Thrash azért kicsit érezte ezt, ezért gyorsan elő is rántja a kötelező paneleket: PTSD-vel küzdő lány, aki elveszítette a szüleit, várandós nő (nyilván a szülés is beindul a legrosszabb pillanatban), problémás családi háttérből jövő testvérek, meg persze a mindent tudó megmentő kar... több»
Dráma, dráma, dráma Vannak azok a filmek, ami nem feltétlenül taglóznak le egyből a moziban, hanem inkább csendben bekúszik a bőröd alá, és még napokkal később is ott motoszkál a fejedben. Na, a The Drama pontosan ilyen.
Az egész filmet végig átlengi egy furcsa, tapintható feszültség. Olyan, mintha végig tudnád, hogy valami nincs rendben, csak nem tudod pontosan megfogni, mi az. A karakterek próbálják ezt időnként oldani: párbeszédekkel, reakciókkal, egymás felé tett gesztusokkal, de ez inkább csak pillanatnyi levegővétel. A nyomasztó alapérzés végig ott marad, és pont ettől válik igazán működővé a film.
A történet középpontjában egy morálisan nagyon kellemetlen, de annál izgalmasabb kérdés áll: mi a súlyosab... több»
Hol vannak a többiek? Ha megpróbálom félretenni a nosztalgiát, a Hannah Montana 20th film sajnos inkább hagyott bennem hiányérzetet, mint valódi élményt. Alapvetően egy ilyen jubileumi projektnek pont az lenne a lényege, hogy lezárjon, reflektáljon és egy kicsit újra összehozza azt, ami miatt anno megszerettük, ehhez képest viszont inkább csak kérdéseket kaptam. A legnagyobb csalódás számomra az volt, hogy a régi szereplők közül, annak ellenére, hogy a sajtókörúton feltűntek, szinte senki nem kapott valódi szerepet a filmben. Pedig pont az ő nézőpontjuk, visszaemlékezéseik adhattak volna egy plusz érzelmi réteget az egésznek. Ráadásul köztudott, hogy a háttérben voltak konfliktusok és botrányok is, amik teljesen ... több»
Barátság, káosz, zene A Red Hot Chili Peppers dokumentumfilmjét elég nehéz objektíven nézni, ha az ember kedvenc bandájáról van szó. De az a helyzet, hogy még ha nem is így lenne, akkor is azt mondanám: ez egy baromi őszinte, minden sallangtól mentes doku lett. Nem próbálja szépíteni a dolgokat, nem köntörfalaz, egyszerűen csak megmutatja, kik voltak és honnan jöttek.
A srácok végig teljesen önazonosak, és külön jó látni, hogy Anthony Kiedis és Flea sokszor ugyanazt mesélik el, ugyanazzal az érzéssel. Ettől az egész még hitelesebb és emberibb lesz, mintha egy közös emlékezetből raknák össze a múltjukat.
A film hangulata folyamatosan hullámzik: egyszer vicces, aztán hirtelen szomorú, néha megdöbbentő, máskor kif... több»
Amikor egy sorozat minden téren mellélő Bár a Vladimir alapjául szolgáló regényt nem olvastam, a sorozat leírása kifejezetten felkeltette az érdeklődésemet. A történet alaphelyzete ígéretesnek tűnt, ráadásul a főszereplő színészek korábbi munkái alapján is volt bennem egyfajta bizalom a projekt iránt. Ehhez képest a végeredmény számomra hatalmas csalódás lett.
A legnagyobb problémát talán az jelenti, hogy a szereplők között egyáltalán nem működik a kémia. A karakterek közötti dinamika lapos, a konfliktusok pedig sokszor inkább erőltetettnek, mint hitelesnek hatnak. Különösen M karaktere vált számomra kifejezetten irritálóvá. Az a típusú figura, aki folyamatosan saját szerencsétlenségét hangsúlyozza, miközben ennek megfelelően is ... több»
Szívfacsaró A Little Fish tipikusan az a film, ami nem csinál nagy zajt maga körül, aztán mégis teljesen kifacsarja a szívedet. Olyan, amire az ember véletlenül talál rá, majd utána még napokig ott motoszkál benne. Részben azért is találtam meg, mert mostanában elkezdtem jobban figyelni Jack O’Connellre, akinek eléggé érezhetően beindult a pályája. Már eddig is sok erős szerepe volt, de most mintha tényleg elkezdenék „felkapni”, és egyre több projektben bukkan fel. Pont ezért volt meglepő egy ilyen visszafogott, romantikus sci-fi drámában látni a Sinners és a 20 évvel később... típusú filmek után, de nagyon jól áll neki ez a csendesebb, érzékenyebb oldal. Mellette Olivia Cooke hozza, amit mindig: teljes... több»
Nosztalgia és önreflexió határán A Sikoly 7. összességében pozitív élmény volt számomra. Kifejezetten erős döntésnek érzem, hogy a film visszahoz régi karaktereket, miközben újakat is beemel a történetbe. A nosztalgia nem öncélú: a múlt súlya, a trauma és annak következményei valódi érzelmi réteget adnak a cselekménynek.
A traumatizált anya karaktere ugyanakkor ismerős toposz a modern horrorból. Bár működik a történetben, nehéz nem párhuzamot vonni más franchise-ok hasonló megközelítésével. Ez nem feltétlenül probléma, inkább azt jelzi, hogy a műfaj jelenleg ugyanazokat a félelmeket dolgozza fel.
A slasher-elemek erősek. Több jelenet kifejezetten jól felépített, a feszültség adagolása és a halálesetek megkomponálása méltó a... több»
Itt senki sem ártatlan Alapvetően szkeptikusan állok a török sorozatokhoz, mert gyakran érzem azt, hogy ugyanazokat a drámai paneleket pörgetik újra. Az ártatlanság múzeuma viszont meglepett: érzelmes volt, volt benne finomság, és az atmoszféra is működött. A karakterek éltek, nem csak „szerepeltek”, ezért az elején kifejezetten jól csúszott. A gond nálam a vége felé jött: a történet egy ponton már hihetetlen lett, és őszintén szólva kicsit el is untam, annyira, hogy inkább rákerestem a befejezésre. Ráadásul megint előkerült az a manapság túlhasznált megoldás, hogy egy főszereplő halálával próbálják „megütni” az érzelmi csúcspontot, de ez sajnos már nem elég és inkább kezd kiszámíthatóvá válni. Összességében nem r... több»
Amikor a Yellowstone találkozik az NCIS-szel Volt szerencsém egy igazán színvonalas premier előtti eseményen megnézni a Marshals első részét, ami alapján egyelőre nehéz határozott ítéletet mondani, de az már most érződik, hogy bár a sorozat a Yellowstone-univerzum része, hangulatában eltér az eddig megszokott vonaltól. Témájában továbbra is komoly, de tónusában kicsit könnyedebbnek hat, és jelenleg nem érződik, hogy akkora tétje lenne a történéseknek, mint a Yellowstone vagy az 1883 és 1923 esetében. Emiatt az egész inkább egy lazább, „hetentenézős” élménynek tűnik, nem egy érzelmileg letaroló drámának.
A karakterek alapvetően érdekesek, de a köztük lévő dinamika még nem állt igazán össze. Egy rész után ez persze teljesen érthető, de ... több»
Ütős, de nem annyira A Yellowstone-t 1923 után kezdtem el nézni, és szerintem ez erősen meghatározta, hogyan éltem meg a sorozatot. Az 1923 feszesebb, tömörebb, drámaibb; ehhez képest a Yellowstone nekem sokszor túl volt húzva. Nem rossz értelemben, inkább olyan „amerikai sorozatosan”: minden konfliktus kap még egy kört, még egy veszekedést, még egy fordulatot, mintha nem tudnának időben megállni... Viszont a hangulat brutálisan erős. Az a vadnyugati modern melankólia, a poros ranch, a feszültség a természet és az üzlet között, ebben a Yellowstone nagyon tud. Van benne valami őszinte, nyers világfájdalom, amit nehéz nem érezni nézőként. A karakterek viszik a hátukon a sorozatot. John Dutton figurája klasszikus, ... több»
Minden filmbe Iron Maident! Hétvégén megnéztem a 28 évvel későbbet, és komolyan, ritkán érzem azt egy folytatásnál, hogy ennyire telibe talált. Főleg egy „középső” résznél, ami általában csak tölteléknek van ott két jobb film között. Itt viszont egyáltalán nem ez volt az érzésem. Inkább olyan, mintha az első rész véget sem ért volna igazán, csak ment tovább a maga sötét, kilátástalan medrében.
Ami elsőre nagyon fura, de közben pont ettől működik ennyire jól: alig vannak benne zombik. Mégis az egyik legerősebb „zombis” filmélményem lett. Mert itt nem a fertőzöttek a legijesztőbbek, hanem az emberek. Az, ahogy szépen, lassan lecsúsznak, ahogy a túlélés nevében mindent megmagyaráznak maguknak. Ebben a filmben nem a világ... több»
Hát milyen dolog ez? Pár napja, amikor előkerült A dolog társasjáték, újra megfogalmazódott bennem egy gondolat, amit régóta kerülgetek: lehet, hogy ezt a filmet jobban szeretem, mint az Alien-filmeket. Nem azért, mert „jobb”, hanem mert máshol, máshogy és mélyebbre üt.
A tematika hasonló: elszigeteltség, ismeretlen fenyegetés, bizalmatlanság, de a hangsúly teljesen más. És ez a különbség az, ami miatt A dolog számomra különlegesebb élmény. A Dolog nem klasszikus sci-fi horror, hanem paranoiafilm. Nem az idegen lény a legnagyobb fenyegetés, hanem az, hogy nem tudod, kiben bízhatsz. Carpenter itt nem jump scare-ekkel operál, hanem a bizonytalansággal. A rettegés nem abból fakad, hogy mi történik, hanem abból, ho... több»
Egy időhurkokba csomagolt egzisztenciális rémálom Jóval a hype után jutottam el oda, hogy megnézzem a Sötétséget, és talán pont ez volt a legnagyobb szerencsém. Nem voltak elvárásaim, nem kerestem a következő „mindblown” Netflix-szenzációt, és mégis a lehető legtöbbet kaptam. A Sötétség nem csupán egy sorozat, hanem egy gondolatkísérlet, egy sötét filozófiai labirintus, ami az időn, a sorson és az emberi szabadság illúzióján keresztül vizsgálja az élet értelmét.
A történet szerkezete önmagában is filozófiai állítás. A Sötétség az időt nem lineáris narratív eszközként kezeli, hanem ontológiai problémaként: mi van akkor, ha a múlt, a jelen és a jövő egyszerre létezik? Ha a döntéseink valójában már megtörténtek? A sorozat radikálisan determini... több»
Amikor a film viszi a hátán Gerard Butlert, nem fordítva Amikor megláttam, hogy készül a Greenland folytatása, az első gondolatom az volt: „Volt első?” Aztán megnézve ezt a filmet, teljesen világossá vált, miért maradt ki az életemből. Pedig a Greenland alaphelyzete kifejezetten hálás lenne: világvége, emberi dráma, túlélés, morális dilemmák... ez a posztapokaliptikus téma teljesen helytálló lenne. A szereplőkben is lett volna potenciál, különösen a családi dinamika és a döntési helyzetek terén. Ehelyett kaptunk egy összecsapott, logikátlan és fájdalmasan vontatott filmet, amely mintha saját maga sem tudná, hogy túlélőthriller, katasztrófafilm vagy melodráma akar lenni. A történet tele van olyan döntésekkel és fordulatokkal, amelyek inkább a forga... több»
Téli, jeges limonádé A People We Meet on Vacation alapvetően egy laza, nyári romkom benyomását kelti, és talán pont ezért érződik kicsit furcsának a megjelenítése: sokkal jobban működött volna egy klasszikus nyári premierként. Ez persze inkább hangulati kérdés, nem a filmet minősíti, de az élményhez sokat hozzáadott volna az évszak. A két főszereplő közötti kapcsolat már a kezdetektől többet ígér, mint amennyi végül valóban kibontásra kerül. Mire ténylegesen „lesz köztük valami”, addigra a kémia számomra már kifulladt, pont akkor, amikor igazán működnie kellett volna. A főszereplő lány karaktere ráadásul kissé komfortzónán kívüli: gyakran idétlen, nehezen azonosulható, és felnőtt karakterként ez a viselkedés kev... több»
Bevállalós és merész A Conjuring első része számomra mindig is különleges élmény marad. Megdöbbentő, hogy a 21. században egy stúdió ennyire bevállalós, klasszikus stílusú horrorral állt elő, amely sok szempontból a régi idők pszichológiai és hangulati feszültségét idézi. A film nem az olcsó ijesztgetésekre, jump scare-ekre épít, hanem a légkörre, a karakterek hitelességére és a fokozatos feszültségre, ami a valódi rettegést kelti.
A színészi választás zseniális: Patrick Wilson és Vera Farmiga párosa tökéletes. Kapcsolatuk természetes és hiteles, ami még erőteljesebbé teszi a filmben megjelenő fenyegetettséget. Ugyanígy a család tagjai is meggyőzőek, a köztük lévő dinamika valóságos, ami miatt a horror élménye s... több»
Őrült üldözés A Mad Max: Fury Road azok közé a ritka filmek közé tartozik, amelyekre nem azért nem térünk vissza gyakran, mert nem volt elég jó, hanem pont azért, mert annyira intenzív élmény, hogy nem lehet csak úgy háttérzajként újranézni. Mégis elég a cím, egy képkocka vagy az ikonikus üldözéses jelenet a lángoló gitárszólóval, és azonnal az apokalipszis kellős közepén találjuk magunkat.
A film fogadtatása eleve szkeptikus volt, nem véletlenül. A Mad Max neve hosszú időre összeforrt Mel Gibsonnal, és egy ilyen ikonikus figura után belépni mindig hálátlan feladat. Tom Hardy viszont nem próbálja meg másolni az elődjét, és ez az egyik legnagyobb erénye. Az ő Maxe zárkózottabb, ösztönösebb, kevésbé hősies... több»
#conformitygate Már az első megtekintés közben is volt bennem egy furcsa hiányérzet. Nem tudtam pontosan megfogalmazni, csak azt éreztem, hogy valami nem áll össze teljesen. Az újranézés során, majd ahogy egyre több apróbb-nagyobb logikai bukfenc, elvarratlan szál és karakterkezelési probléma vált nyilvánvalóvá, ez az érzés csak erősödött. Sokáig hittem abban, hogy mindez szándékos. Hogy lesz még egy utolsó csavar, egy 9. rész, ami visszamenőleg értelmet ad a furcsaságoknak. Ha van sorozat, ami ezt meg meri lépni, gondoltam, akkor az a Stranger Things. Sajnos nem így lett. Az évad egyik legnagyobb problémája számomra az volt, hogy több, korábban kiemelkedően fontos karakter, Joyce, Hopper, Eleven... sajnos ... több»
89 1883 (2021)
A 1883 teljesen más, mint amit egy klasszikus westerntől várnál: nem romantizál, hanem kíméletlenül megmutatja, milyen volt valójában a túlélés, dehát ez Taylor Sheridan stílusa. Lassabb tempójú, nyersebb, sokszor kifejezetten nyomasztó, de pont ettől működik ennyire jól. A karakterek esendők és emberiek, a látvány pedig gyönyörű kontrasztot ad a történet brutalitásához. Nem egy könnyű élmény, de mégis magával ragadó. A Yellowstone franchise nagyon jól megtalálta azt a fűszert a sorozatainál, amitől az emberek azt gondolják, hogy minden rossz ellenére szívesen élnének egy ranchon - én legalábbis biztosan. #dutton