A Little Fish tipikusan az a film, ami nem csinál nagy zajt maga körül, aztán mégis teljesen kifacsarja a szívedet. Olyan, amire az ember véletlenül talál rá, majd utána még napokig ott motoszkál benne. Részben azért is találtam meg, mert mostanában elkezdtem jobban figyelni Jack O’Connellre, akinek eléggé érezhetően beindult a pályája. Már eddig is sok erős szerepe volt, de most mintha tényleg elkezdenék „felkapni”, és egyre több projektben bukkan fel. Pont ezért volt meglepő egy ilyen visszafogott, romantikus sci-fi drámában látni a Sinners és a 20 évvel később... típusú filmek után, de nagyon jól áll neki ez a csendesebb, érzékenyebb oldal. Mellette Olivia Cooke hozza, amit mindig: teljesen természetes, törékeny, de közben végig erős. Kettejük dinamikája annyira működik, hogy simán elviszi az egész filmet. A sztori elsőre akár egy sci-fi is lehetne, de igazából végig háttérben marad ez a szál. Inkább csak egy eszköz ahhoz, hogy egy nagyon emberi történetet meséljen el. És ettől lesz igazán ütős. Mert a Little Fish valójában nem a betegségről szól, hanem az emlékekről. Arról, hogy kik vagyunk nélkülük, és mit jelent szeretni valakit úgy, hogy közben lassan elveszíted, nem hirtelen, hanem apránként, emlékről emlékre. Egyszerre romantikus, néha még vicces is, aztán hirtelen gyomron vág. Tipikus érzelmi hullámvasút, csak itt nincs kiszállás. Nem egy nagyívű, látványos film, de pont ezért működik ennyire. Csendes, visszafogott és brutálisan hatásos.
A Little Fish tipikusan az a film, ami nem csinál nagy zajt maga körül, aztán mégis teljesen kifacsarja a szívedet. Olyan, amire az ember véletlenül talál rá, majd utána még napokig ott motoszkál benne. Részben azért is találtam meg, mert mostanában elkezdtem jobban figyelni Jack O’Connellre, akinek eléggé érezhetően beindult a pályája. Már eddig is sok erős szerepe volt, de most mintha tényleg elkezdenék „felkapni”, és egyre több projektben bukkan fel. Pont ezért volt meglepő egy ilyen visszafogott, romantikus sci-fi drámában látni a Sinners és a 20 évvel később... típusú filmek után, de nagyon jól áll neki ez a csendesebb, érzékenyebb oldal. Mellette Olivia Cooke hozza, amit mindig: teljesen természetes, törékeny, de közben végig erős. Kettejük dinamikája annyira működik, hogy simán elviszi az egész filmet. A sztori elsőre akár egy sci-fi is lehetne, de igazából végig háttérben marad ez a szál. Inkább csak egy eszköz ahhoz, hogy egy nagyon emberi történetet meséljen el. És ettől lesz igazán ütős. Mert a Little Fish valójában nem a betegségről szól, hanem az emlékekről. Arról, hogy kik vagyunk nélkülük, és mit jelent szeretni valakit úgy, hogy közben lassan elveszíted, nem hirtelen, hanem apránként, emlékről emlékre. Egyszerre romantikus, néha még vicces is, aztán hirtelen gyomron vág. Tipikus érzelmi hullámvasút, csak itt nincs kiszállás. Nem egy nagyívű, látványos film, de pont ezért működik ennyire. Csendes, visszafogott és brutálisan hatásos.