Pár napja, amikor előkerült A dolog társasjáték, újra megfogalmazódott bennem egy gondolat, amit régóta kerülgetek: lehet, hogy ezt a filmet jobban szeretem, mint az Alien-filmeket. Nem azért, mert „jobb”, hanem mert máshol, máshogy és mélyebbre üt. A tematika hasonló, elszigeteltség, ismeretlen fenyegetés, bizalmatlanság, de a hangsúly teljesen más. És ez a különbség az, ami miatt A dolog számomra különlegesebb élmény.
A dolog nem klasszikus sci-fi horror, hanem paranoiafilm. Nem az idegen lény a legnagyobb fenyegetés, hanem az, hogy nem tudod, kiben bízhatsz. Carpenter itt nem jump scare-ekkel operál, hanem a bizonytalansággal. A rettegés nem abból fakad, hogy mi történik, hanem abból, hogy mi történhetett már meg anélkül, hogy észrevetted volna.
Ez a film slasherebb, nyersebb, véresebb, mint az Alien, és ezt nem is próbálja letagadni. A nyolcvanas évek elejének praktikus effektjei ma már nem „elavultak”, hanem máshogy hatnak. Van súlyuk. A testhorror itt nem látványelem, hanem filozófiai állítás: az identitás nem stabil, a test nem biztonságos otthon. Az Alien (különösen az első) a kozmikus ismeretlennel dolgozik. A fenyegetés kívül van. A dolog viszont belül. Az idegen te magad lehetsz. Ez a különbség teszi Carpenter filmjét hidegebbé, kegyetlenebbé. Míg az Alien inkább túlélőhorror, addig A dolog egzisztenciális horror: ha nem tudod, ki vagy, akkor nincs mit megmenteni. A híres vérteszt-jelenet nem csak feszültségcsúcspont, hanem tökéletes metafora: az igazság kideríthető, de az ára az, hogy addigra már mindenki gyanús lett. És innen nincs visszaút. Sosem szerettem kedvenc rendezőt mondani, mert teljesen jogos az érzés, hogy ha valaki túl sok filmet csinál, óhatatlanul lesz köztük gyengébb is. De ha mégis közel kellene menni ehhez a címkéhez, John Carpenter áll a legközelebb hozzá. Nem azért, mert minden filmje hibátlan, hanem mert van kézjegye, világa, hangulata. Nála a rendezés, a zene (igen, az a minimalista, pulzáló Carpenter-sound), a casting és a tempó egy irányba mutat. Nem túljátssza, nem magyarázza túl. Bízik a csendben. Bízik abban, hogy a néző gondolkodik. A dolog pedig ennek az életműnek az egyik csúcspontja. Izgalmas, meglepő, brutális, és közben elképesztően fegyelmezett. Nem ad feloldozást, nem kínál valódi megnyugvást. A befejezés hideg, nyitott és könyörtelen, pont, ahogy egy ilyen történetnek lennie kell. Mert a film nem az idegenről szól, hanem rólunk. Arról, hogy krízishelyzetben mennyire gyorsan omlik össze a bizalom, mennyire törékeny az együttműködés, és milyen könnyű ellenséget látni a másikban. Ez nem avult el. Sőt. Talán most aktuálisabb, mint valaha. A dolog nem csak egy horrorfilm a nyolcvanas évekből. Ez egy fagyos, precíz mestermű, ami nem akar tetszeni, csak igazat mond. És néha ez a legijesztőbb dolog.
88 A dolog (1982)
Miután az amerikai Antarktisz-kutató állomás tagjai összetűzésbe keverednek két norvég kutatóval, befogadnak egy szánhúzó kutyát. Ekkor azonban még nem is sejtik, hogy az... több»
