A rendező érzékeny játékot játszik benne, hiszen sem a nosztalgia, sem a keserű önszembesítés nem alkalmas a kor felidézésére – a főszereplőhöz hasonló figurák alig szemlélhetők együttérzéssel, igaz, Arkagyiev maga is végtelen önsajnálatba süllyed időnként, másrészt pedig, Gogollal szólva, magunkon röhögünk. Több
