Korrekt mozi, de ennyi...

2018.03.03 18:34 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: <100x

0

Tudjuk, Guillermo del Toro nem egyszerű eset, s ha egyszer elszabadul a fantáziája, ott kő kövön nem marad. Ez a Faun labirintusa esetében nagyon is működött, tökéletesen állította párhuzamba a háború okozta emberi kegyetlenséget a mesevilággal, amelybe egy kislány csöppen bele. S bár mese alatt itt egyáltalán nem egy habos-babos Disney-sztorit kell érteni, a Faun pedig nem éppen Mickey egér volt, éppen azért működött a dolog, mert amit láttunk, azt mégis csak betudhattuk a gyermeki fantázia egy kilátástalan helyzetre adott válaszának. Na de mi a helyzet A víz érintésével? Az egész sztori legalább olyan szürreális, mint a Faun, csakhogy itt nem egy gyerek fantáziájába kalandozunk, hanem végignézzük, ahogy egy felnőtt nő meztelenkedik egy hüllőre hasonlító lény előtt, s nem kell prűdnek lenni ahhoz, hogy kicsit sok legyen a látvány.

Sally Hawkins, akármennyire is jól alakít, azt kell, hogy mondjam, (szerintem) a körülötte lévő összes mellékszereplő lejátssza őt a vászonról. Octavia Spencer karaktere úgy kell a filmnek, mint egy falat kenyér, tőle kapjuk meg a humort, ami nemcsak a színésznőnek áll nagyon jól, hanem a történetnek is szüksége van rá. Richard Jenkins szintén tökéletes, mindkét karakter a film nagy-nagy pozitívumának tekinthető. Strickland személyében, Michael Shannon tolmácsolásában pedig megkapjuk Vidal kapitányt is, vagyis a kegyetlenség legfőbb képviselőjét, akinek ez esetben nemcsak a lelke rohad, hanem a teste is. Ilyen erős „mellékszereplői” alakítások mellett Hawkinsnak nincs egyszerű dolga, szerethetően furcsa karaktert hoz, akinek több-kevesebb sikerrel próbáljuk megérteni a tettei mögött rejlő belső motivációkat.

A történetbe sok mindent bele lehet látni, egy néma és lelkileg sérült nő, aki így vagy úgy, de fogyatékossága révén kirekesztettnek érzi magát a társadalomból, de olyan természetes nemi vágyai vannak, mint akármelyik női társának (talán kicsit még túl is buzog benne, ha a felkelés utáni napi rutinját nézzük, de nincs is ezzel semmi baj). A víz érintését felfoghatjuk a lehető legfurcsább romantikus filmek is, amelyet életünkbe láttunk (s ezzel sincs semmi baj). E kettő kombinálásából pedig egy elborult filmesztéta is felkaphatná a fejét, hogy akkor itt valami olyasmiről van szó, hogy a szerelem nem ismer határokat, s hogy a kommunikációhoz (illetve egymás megértésére) nincs szükség beszédre, hiszen az leredukálja az egymás iránt táplált érzéseket, és így tovább…. Még ha így is lenne, valamiért ez számunkra nagyon giccsesen hangzik, a filmben látottak alapján pedig több mint bizarrnak. Már-már kissé ironikus, ahogy del Toro megteremti két különleges hősünk titkos találkozásainak romantikáját: a dallamos francia zenével és a tojásreggelivel. Az egész a film egy pontján (SPOILER számomra ez a pont macska fejének leharapása volt, bár tény, hogy ez csak az én állatok iránti érzékenységem miatt lehetett így SPOILER) mégis kezdett már kicsit túltengeni, a vége pedig szépen-lassan megütötte a giccs szintjét. Talán más lett volna a helyzet, ha nem keverik bele a romantikát, kaptunk volna egy (előre elnézést kérek a hasonlatért) Szabadítsátok ki Willy-t jellegű történetet, amelyben megmentenek egy veszélybe került lényt, hogy az aztán visszatérhessen eredeti környezetébe (tény, hogy a filmnek van egy heist-movies szála, amely egész jóra sikeredett). Ez esetben azonban nem lett volna meg a kellő művészi faktor, s tény, hogy a végeredmény sem lett volna ennyire különleges. Nincs tehát igazán tuti recept arra, hogyan vélekedjünk A víz érintéséről. Részemről az idei Oscar-szezonban nem ez lesz a kedvenc alkotás! Jó a szürrealitás, de ez esetben talán kicsit túl öncélúra sikeredett!

Megadtuk az esélyt a filmnek, szerettük volna szeretni del Toro újabb dobását, s lehet, hogy bennünk van a hiba, de az a fajta körülrajongást, amelyet a filmszakma adott A víz érintésének nem tudjuk mire vélni. Olyan érzésünk van ezzel kapcsolatban, mint a Holdfény esetében: egy szép, korrekt mozi lett a maga értékeivel, de ennél nem több.