Képregényhű

2017.07.28 22:44 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: <100x

1

Megmondom őszintén, hogy mikor először megtudtam, hogy lesz új Pókember-film, nem hozott igazán lázba. Egy újabb bőrlehúzásnak gondoltam, hiába a Marvel égisze alatt készült, s került ezáltal bele Peter Parker is a „nagyszabású univerzumépítésbe”. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy engem a mostanában nagyon trendi képregény/szuperhősfilmek sem igazán tudnak lázba hozni. Aztán kicsit utána olvastam a dolgoknak, kiderült, hogy a mostani film lesz a leghűbb az alapul szolgáló képregény(ek) szellemiségéhez, egy tinédzserre inkább emlékeztető színész főszerepbe állításával (ezt, mármint a hihető tini karaktert pl. Tobey Maguire és Andrew Garfield esetében is csak egy erős jóindulattal lehetett elfogadni), s mondhatni nemcsak hazatérés, hanem a gyökerekhez való visszatérést is fog jelenteni, akkor már egy picivel jobban kezdet érdekelni.

Az már csak a hab volt a tortán, hogy egész jó kritikákat is kapott. Úgyhogy tegnap úgy döntöttünk, az újabb Pókember-menetet (akárcsak a Maguire-és Garfield-félét) nagyvásznon nézzük meg. És most jön a java: messze ezt a változatot találtam a legszórakoztatóbbnak, s valóban az történt, amit ígért: Pókember mindig is a szeleburdiságot, a hebrencs jellemet, s fiatal korából kifolyólag a naivitást képviselte a többi, helyenként komor, helyenként karót nyelt szuperhős társaihoz képest. A fenti erényekből tehát nincs híján az új Pókember, s jelen esetben még külön örömként emelném ki azt is, hogy nem eredettörténetről van szó, nem kell újfent végignéznünk, ahogy Parkert megmarja egy pók, így téve szert különleges képességekre (és: nincs újra Ben bácsi halála sem!). Sokkal jobban tetszett, hogy Pókember emberi oldala, vagyis egy fiatal mindennapi problémája (iskolai dolgok, barátok, szerelem) sokkal nagyobb és kidolgozottabb hangsúlyt kapott a korábbi filmekhez képest. És persze a legfontosabb: a humorral most sem spóroltak (pl. a Vallató üzemmód alkalmazása, vagy Pókember „kimenekülése” a szigorúan őrzött létesítményből, nem is beszélve a kikacsintásokról néhány ’80-as évekbeli filmre).

Tom Holland nagyon jó választás volt a címszerepre, nekem eddig ő áll a legközelebb a képregénybeli Peter Parker karakteréhez. Mellette mindenképp kiemelném Michael Keatont, aki az egyik nagy kedvencem, s bár lehet, hogy nem ő lesz a legemlékezetesebb szuperhős-nemezis, minden egyes vásznon töltött pillanatát öröm volt nézni. Mellettük még az új, mentor szerepben tetszelgő Robert Downey Jr. is megér pár gondolatot: elsőre furcsának tűnt ebben az „apa helyett apaként” tetszelgő Tony Stark szerepben, de az összkép alapján teljesen indokolt a jelenléte. Csak egyet nem igazán értek: miért volt mindenki elájulva Marisa Tomei szexiségétől? A filmben sikerült úgy „elmaszkírozni”, hogy egyáltalán nem tűnt egy dögös nagynéninek. Bár valószínűleg ezzel a húzással is csak csavarni akartak egyet az eddigi filmeken, amelyekben May néni egy idős hölgy volt.

Összegezve: tudván, hogy a Marvelnél minden a jövő évi Bosszúállók: Végtelen háború felé tart, s hogy a hálóvetős igazságtevőnk is betagozódott a narratívaépítésbe, ahhoz képest egy kellemes, szórakoztató, s kikapcsolódáshoz abszolút ajánlható filmet hozott össze Jon Watts, számomra az egyik leghihetőbb Peter Parkerrel. Lehet, hogy nem az idei év legjobb filmje, de nagyon örülök, hogy egy olyan Pókembert láthattam a vásznon, amilyet a képregényekben is.