Pókember: Hazatérés

Megmondom őszintén, hogy mikor először megtudtam, hogy lesz új Pókember-film, nem hozott igazán lázba. Egy újabb bőrlehúzásnak gondoltam, hiába a Marvel égisze alatt készült, s került ezáltal bele Peter Parker is a „nagyszabású univerzumépítésbe”. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy engem a mostanában nagyon trendi képregény/szuperhősfilmek sem igazán tudnak lázba hozni. Aztán kicsit utána olvastam a dolgoknak, kiderült, hogy a mostani film lesz a leghűbb az alapul szolgáló képregény(ek) szellemiségéhez, egy tinédzserre inkább emlékeztető színész főszerepbe állításával (ezt, mármint a hihető tini karaktert pl. Tobey Maguire és Andrew Garfield esetében is csak egy erős jóindulattal lehetett elfogadni), s mondhatni nemcsak hazatérés, hanem a gyökerekhez való visszatérést is fog jelenteni, akkor már egy picivel jobban kezdet érdekelni. Az már csak a hab volt a tortán, hogy egész jó kritikákat is kapott. Úgyhogy tegnap úgy döntöttünk, az újabb Pókember-menetet (akárcsak a Maguire-és Garfield-félét) nagyvásznon nézzük meg. És most jön a java: messze ezt a változatot találtam a legszórakoztatóbbnak, s valóban az történt, amit ígért: Pókember mindig is a szeleburdiságot, a hebrencs jellemet, s fiatal korából kifolyólag a naivitást képviselte a többi, helyenként komor, helyenként karót nyelt szuperhős társaihoz képest. A fenti erényekből tehát nincs híján az új Pókember, s jelen esetben még külön örömként emelném ki azt is, hogy nem eredettörténetről van szó, nem kell újfent végignéznünk, ahogy Parkert megmarja egy pók, így téve szert különleges képességekre (és: nincs újra Ben bácsi halála sem!). Sokkal jobban tetszett, hogy Pókember emberi oldala, vagyis egy fiatal mindennapi problémája (iskolai dolgok, barátok, szerelem) sokkal nagyobb és kidolgozottabb hangsúlyt kapott a korábbi filmekhez képest. És persze a legfontosabb: a humorral most sem spóroltak (pl. a Vallató üzemmód alkalmazása, vagy Pókember „kimenekülése” a szigorúan őrzött létesítményből, nem is beszélve a kikacsintásokról néhány ’80-as évekbeli filmre). Tom Holland nagyon jó választás volt a címszerepre, nekem eddig ő áll a legközelebb a képregénybeli Peter Parker karakteréhez. Mellette mindenképp kiemelném Michael Keatont, aki az egyik nagy kedvencem, s bár lehet, hogy nem ő lesz a legemlékezetesebb szuperhős-nemezis, minden egyes vásznon töltött pillanatát öröm volt nézni. Mellettük még az új, mentor szerepben tetszelgő Robert Downey Jr. is megér pár gondolatot: elsőre furcsának tűnt ebben az „apa helyett apaként” tetszelgő Tony Stark szerepben, de az összkép alapján teljesen indokolt a jelenléte. Csak egyet nem igazán értek: miért volt mindenki elájulva Marisa Tomei szexiségétől? A filmben sikerült úgy „elmaszkírozni”, hogy egyáltalán nem tűnt egy dögös nagynéninek. Bár valószínűleg ezzel a húzással is csak csavarni akartak egyet az eddigi filmeken, amelyekben May néni egy idős hölgy volt. Összegezve: tudván, hogy a Marvelnél minden a jövő évi Bosszúállók: Végtelen háború felé tart, s hogy a hálóvetős igazságtevőnk is betagozódott a narratívaépítésbe, ahhoz képest egy kellemes, szórakoztató, s kikapcsolódáshoz abszolút ajánlható filmet hozott össze Jon Watts, számomra az egyik leghihetőbb Peter Parkerrel. Lehet, hogy nem az idei év legjobb filmje, de nagyon örülök, hogy egy olyan Pókembert láthattam a vásznon, amilyet a képregényekben is.

A Marvel megcsinálta a Superhero című paródiafilm remake-ét. Gyakorlatilag ugyanaz a történet, ugyanazok a karakterek, ugyanannyira vicces, izgalmas és látványos. Ráadásul a fordulatok is hasonlóak. De nem feltétlenül rossz film, csak semmilyen és igazából inkább szól egy pubertáson áteső fiú vívódásairól a gimiben. Plusz pontok járnak Michael Keaton-ért, a vége főcím alatti The Ramones klasszikusért és hogy a legjobb Pókemberfilm, amit eddig csináltak (még ha nem is indult túl erős mezőnyben.)

Nem mondanám, hogy túlzottan elvarázsolt ez a Pókember. Azoknak nyilván az év filmje, akik arra csorgatják a nyálukat, hogy egy képregény adaptációba belenyomnak több hőst, de nekem a sztori kicsit klisés és gyenge lett. Ugyan a Tobey Maguire verziónál jobb lett, de nekem még mindig az Andrew Garfieldes a kedvenc. A Keselyű nagyon jó karakter volt, de sajnos nem boncolgatták az ő figuráját, pedig Michael Keaton remek alakítást nyújtott. Ellenben rengeteg időt elpazaroltak egy idegesítő, szófosó, kövér cimborára, akinek a bénaságával akarták szórakoztatni a közönséget. Mondanám, hogy nekem kifinomult annyira a humorérzékem, hogy nem tartom viccesnek ezeket a poénokat, de az egész mozi csak két három viccén kacarászott, ami két-háromszáz viccel nem valami jó arány. Volt a sztoriban egy-két logikai hiba is, de nem nagyon láttam még olyan képregényfilmet, amiben ne lett volna, így ez nem is róható fel igazi hibának. Viszont afféle rebootnak nem rossz, mivel a készítők nem tették túl magasra a lécet, így a következő kalandokban Pókunknak nem kell everesti magasságokat megugrania… vagy másznia.

Kezdése igazán hibátlannak mondható aztán sajnos a folytatás nem volt túl szerencsés. A filmmel első ránézésre semmi bajom nem is lehetne, hisz adott volt egy egész pofás kis történet azonban szerintem túl lett pörgetve az egész és ez nem tett jót neki.

A nagy hype miatt ennél sokkal többre számítottam. Tom Holland-féle pókember, mikor feltűnt az Amerika kapitány 3-ban, szimpatikus volt, de egy 2 órás filmet nem igen tudott elvinni a hátán. A marvel filmekben mindig felszínen van a humor, de ez már túlzás, amit itt kapunk. A sok beszólás, szerencsétlenkedés pókembertől, kb önmaga paródiájává teszi a filmet. A film feléig az a gondolat járt a fejembe, hogy a SuperHero Movie 2 -t nézem!? Mivel főhősünk, itt egy 15 éves karakter, számítottam a tini szintre, de nem gondoltam, hogy ennyire leragadnak itt. Michael Keaton mint mindig, szuperál, viszont a karakterét nem éreztem egy erős fő gonosznak. Nem sokat foglalkoztak vele, és a filmvégi összeütközés is elég vérszegényre sikerült. Látványban viszont igen erős. A Washington-emlékműnél játszódó jelenet (főleg 3D-ben) annyira szépen kidolgozott és izgalmas. Szinte beleszédültem. Tony Stark motiválása - apai szerepe kellett nagyon, és ez a folyamat szépen összeállt: miként lesz Peter Parker benne a csapatban. Bosszúállós univerzumba elfér (látni kell) , de számomra túlságosan gyerekfilm lett. Félreértés ne essék, sikerült sokszor mosolyt csalni az arcomra, de a komolytalanság és idétlenkedés ilyen mértékbe sok lett. Mint különálló pókember mozi, szerintem a Csodálatos pókember első része merészebb volt, és komolyabb.