Pókember: Hazatérés (2017)

Megmondom őszintén, hogy mikor először megtudtam, hogy lesz új Pókember-film, nem hozott igazán lázba. Egy újabb bőrlehúzásnak gondoltam, hiába a Marvel égisze alatt készült, s került ezáltal bele Peter Parker is a „nagyszabású univerzumépítésbe”. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy engem a mostanában nagyon trendi képregény/szuperhősfilmek sem igazán tudnak lázba hozni. Aztán kicsit utána olvastam a dolgoknak, kiderült, hogy a mostani film lesz a leghűbb az alapul szolgáló képregény(ek) szellemiségéhez, egy tinédzserre inkább emlékeztető színész főszerepbe állításával (ezt, mármint a hihető tini karaktert pl. Tobey Maguire és Andrew Garfield esetében is csak egy erős jóindulattal lehetett elfogadni), s mondhatni nemcsak hazatérés, hanem a gyökerekhez való visszatérést is fog jelenteni, akkor már egy picivel jobban kezdet érdekelni. Az már csak a hab volt a tortán, hogy egész jó kritikákat is kapott. Úgyhogy tegnap úgy döntöttünk, az újabb Pókember-menetet (akárcsak a Maguire-és Garfield-félét) nagyvásznon nézzük meg. És most jön a java: messze ezt a változatot találtam a legszórakoztatóbbnak, s valóban az történt, amit ígért: Pókember mindig is a szeleburdiságot, a hebrencs jellemet, s fiatal korából kifolyólag a naivitást képviselte a többi, helyenként komor, helyenként karót nyelt szuperhős társaihoz képest. A fenti erényekből tehát nincs híján az új Pókember, s jelen esetben még külön örömként emelném ki azt is, hogy nem eredettörténetről van szó, nem kell újfent végignéznünk, ahogy Parkert megmarja egy pók, így téve szert különleges képességekre (és: nincs újra Ben bácsi halála sem!). Sokkal jobban tetszett, hogy Pókember emberi oldala, vagyis egy fiatal mindennapi problémája (iskolai dolgok, barátok, szerelem) sokkal nagyobb és kidolgozottabb hangsúlyt kapott a korábbi filmekhez képest. És persze a legfontosabb: a humorral most sem spóroltak (pl. a Vallató üzemmód alkalmazása, vagy Pókember „kimenekülése” a szigorúan őrzött létesítményből, nem is beszélve a kikacsintásokról néhány ’80-as évekbeli filmre). Tom Holland nagyon jó választás volt a címszerepre, nekem eddig ő áll a legközelebb a képregénybeli Peter Parker karakteréhez. Mellette mindenképp kiemelném Michael Keatont, aki az egyik nagy kedvencem, s bár lehet, hogy nem ő lesz a legemlékezetesebb szuperhős-nemezis, minden egyes vásznon töltött pillanatát öröm volt nézni. Mellettük még az új, mentor szerepben tetszelgő Robert Downey Jr. is megér pár gondolatot: elsőre furcsának tűnt ebben az „apa helyett apaként” tetszelgő Tony Stark szerepben, de az összkép alapján teljesen indokolt a jelenléte. Csak egyet nem igazán értek: miért volt mindenki elájulva Marisa Tomei szexiségétől? A filmben sikerült úgy „elmaszkírozni”, hogy egyáltalán nem tűnt egy dögös nagynéninek. Bár valószínűleg ezzel a húzással is csak csavarni akartak egyet az eddigi filmeken, amelyekben May néni egy idős hölgy volt. Összegezve: tudván, hogy a Marvelnél minden a jövő évi Bosszúállók: Végtelen háború felé tart, s hogy a hálóvetős igazságtevőnk is betagozódott a narratívaépítésbe, ahhoz képest egy kellemes, szórakoztató, s kikapcsolódáshoz abszolút ajánlható filmet hozott össze Jon Watts, számomra az egyik leghihetőbb Peter Parkerrel. Lehet, hogy nem az idei év legjobb filmje, de nagyon örülök, hogy egy olyan Pókembert láthattam a vásznon, amilyet a képregényekben is.

A Marvel megcsinálta a Superhero című paródiafilm remake-ét. Gyakorlatilag ugyanaz a történet, ugyanazok a karakterek, ugyanannyira vicces, izgalmas és látványos. Ráadásul a fordulatok is hasonlóak. De nem feltétlenül rossz film, csak semmilyen és igazából inkább szól egy pubertáson áteső fiú vívódásairól a gimiben. Plusz pontok járnak Michael Keaton-ért, a vége főcím alatti The Ramones klasszikusért és hogy a legjobb Pókemberfilm, amit eddig csináltak (még ha nem is indult túl erős mezőnyben.)

Kezdése igazán hibátlannak mondható aztán sajnos a folytatás nem volt túl szerencsés. A filmmel első ránézésre semmi bajom nem is lehetne, hisz adott volt egy egész pofás kis történet azonban szerintem túl lett pörgetve az egész és ez nem tett jót neki.

Számomra, ez a leggyengébb pókember feldolgozás. Nagyon nem tudtam komolyan venni, ezt a sokat bénázó pókembert. Most komolyan tériszonya van a magasban, meg az a ruha extrákkal is erősen túlzás.

Nekem nagyon tetszett. Nem voltak nagy elvárásaim a filmhez, mert annyira nem vagyok nagy képregény fanatikus, azonban mind a történetben, mind a poénokban nagyot ütött. Teljesen más volt a megközelítése, mint az előző Pókember filmeknek, ami az előnyére is vált. Sokkal emberibb ez a Pókember, mint az előzőek.