Bosszúállók: Végtelen háború (2018)

A pohár félig tele van, vagy félig üres, tartja a mondás. Hogy honnan nézzük, azt mindenkinek a saját vérmérséklete alapján kell eldöntenie. Tökéletesen igaz ez, az Infinity Warra is. Hosszú évek univerzumépítése ebben a filmben csúcsosodott ki, ami nyilvánvalóan hatalmas hypeot generált a film körül. Ami jó hír, hogy egész sok szempontból sikerül ennek meg is felelni. A sok hőst, relatíve kevés helyszínen sikerül úgy csatasorba állítani, hogy csak néha csúszik hiba a gépezetbe. A film egyik legnagyobb gyengeségévé érdekes módon éppen az egyik legerősebb eleme válik. A sok-sok filmen keresztül épített történet, a számtalan eredet- és egyéb megközelítésű story után egy Marvel film már nehezen tud meglepetést okozni. Viszont, amikor ez sikerül neki, a film lezárásában, akkor az valóban nagyot üt, az ott váratlan, bátor és szívbemarkoló. Amíg viszont oda eljutunk, az már nem annyira forradalmi. A látvány fantasztikus, de ezt már megszokhattuk. A zenehasználat, a finomra szabott és nem túl tolakodó humor, valamint a karakterek mozgatása, szerepeltetése, súlyuknak, érdemüknek az egyensúlyoztatása mára a Marvel egyik stílusjegyévé vált, hiba itt sincs. Egy képregény filmet igazán ott lehet lemérni, hogy a hősökkel szemben álló "gonoszt" mennyire sikerül jól megírni, hátterét, jellemét, motivációját mennyire sikerül komplex módon megalkotni. Mert ezen áll, vagy bukik a „jók” szerepe is. A történetük akkor lehet igazán izgalmas és tanulságos, ha a főgonosz érdemes arra, hogy főgonosz legyen, a hősöknek pedig komoly áldozat legyen a legyőzése. Thanos a jobbak közé tartozik, de bennem hagyott némi hiányérzetet. Igyekeztek többdimenzióssá tenni, de ez csak részben sikerült, ahogy csak elemeiben volt igazán nagyívű a film második felére időzített epikus esemény is. Jó volt nézni, de igazán újat ez sem tudott hozni. Nagy várakozással tekintettem Thanos Fekete Rendje elé is. Ők sajnos nem sikerültek túl jól. Ebony Maw kivételével a többiek egydimenziós díszletek lettek csak. A fentiek fényében összességében úgy vélem, nagyon igyekeztek a Russo testvérek, hogy igazán epikus legyen a filmjük, ez többnyire sikerült is nekik, de a műfaji korlátok és (szerintem) magának a zsánernek a lassú kifáradása sem könnyítette meg a dolgukat. Így a 3. Bosszúállók film, bár a Marvel Filmes Univerzumának jobb darabjai közé tartozik, igazi stílus klasszikus nem lett. Viszont kellő munícióval és izgalommal szolgál a folytatáshoz, ami már önmagában nem kis teljesítmény.

A maga műfajában páratlan film lett a Bosszúállók 3. Nem minden idők legjobbja, de ha popcornmoziról van szó, ennél grandiózusabb, jobban összerakott filmet nehezen tudnék mondani. A látvány pazar, a történetben bőven akad megelepetés (a vége? tejóég), az egész nagyon-nagyon a helyén van. Ez a Marvel filmek kicsúcsosodása, le a kalappal az alkotók előtt.

Őszintén szólva én annak ellenére, hogy a Marvel univerzumot egyre több szál kötötte egybe és minden kis stáblista utáni jelenet, amelyben csak Thanos megjelent abszolút előrevetítette ezt az epizódot, mégsem láttam azt igazán, hogy ténylegesen tartana valamilyen irányba az egész. Így nem is vártam sokat a Végtelen háborútól, annak ellenére sem, hogy az utóbbi néhány Marvel film kifejezetten jól sikerült. Most azonban azt kell, hogy mondjam, hogy ezzel a filmmel nagyon odatette magát a rendezőpáros, végül is nem kezdett mélyrepülésbe a sorozat, sőt, nagyon is jól megalapozta az új generáció számára az utat.

:::A HOZZÁSZÓLÁS CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZHAT:::
A Marvel 20008-ban elindította híres-neves és egyben ördögi univerzumát, idén pedig a Végtelen háború képében szépen learatja a babérokat. Ezt nyugodtan érthetjük szó szerint, hiszen a mozi pénztáraknál rekordokat döntöget (jelen sorok írásakor már túl van a 1,5 milliárd dolláros bevételen, és hol van még a megállás?). De mit is tartogat számunkra a Bosszúállók harmadik közös akciója? A tíz éve startolt MCU jelen alkotásával tizenkilenc filmmel, több mint két tucat szuperhőssel, s ami a nézők számára a legfontosabb: többségében nézhető és szórakoztató mozikkal örvendeztette meg a nagyérdeműt. Az univerzumépítés ugyan több alkotóelemből tevődik össze (csak a legfontosabbak: a nagyszerű karakterek, a lenyűgöző látvány, a humor, és persze a következő etapoknak megágyazó stáblista utáni jelenetek), s egyszer csak eljön az a pillanat, amikor az eddig megismert szereplőkkel és történetszálakat egybe kell fonni. Erre végre sor került: az első részben megismert csapat mostanra szépen kibővült, s Vasember, Amerika Kapitány, Fekete Özvegy, Thor és Hulk mellett Fekete Párduc, Pókember, Doctor Strange, Űrlord, Gamora, Drax, Mordály, Groot, Tél Katona, Vízió, Skarlát Boszorkány (huh, már ebbe a felsorolásba is bele lehet fáradni) együttes erővel néz szembe az újabb fenyegetéssel. Ami, pontosabban aki nem is akárki: Thanos, s a hőn áhított Végtelen kövek megszerzése, szám szerint hat darab. A képlet ugyanis végtelenül egyszerű: aki az előbb említett kis „bizsuk” birtokába jut, az ural mindent (de tényleg, MINDENT!) az univerzumban. Azt pedig már mondani sem kell, hogyha a kövek Thanoshoz kerülnek, akkor abból semmi jó nem fog kisülni. Ezt a tervet próbálják meghiúsítani Tony Starkék, s az sem titok, hogy a Bosszúállók történetének eddigi legfontosabb, egyben legnehezebb feladata lesz. A Russo-fivérek keményfába vágták fejszéjüket: rengeteg karaktert kellett mozgatniuk, ügyelvén arra, hogy a lehetőségekhez mérten mindenki elég időt kapjon, és eközben a filmben is minimális legyen az üresjáratok száma. Arra is oda kellett figyelniük, hogy az eddigi Marvel-filmek legfontosabb antagonistáját tegyék le az asztalra, akinek motivációi és a személyisége is komplex. És azt sem hagyhatták figyelmen kívül, hogy bár a franchise a jól adagolt humoráról híres, a Végtelen háborúban bizony fontos karakterektől kell búcsút intenünk, úgyhogy a poénkodások mellett drámaiságnak is kellő teret kellett engedniük. Az összképet elnézve a rendezőpáros szinte az összes feladatát jól teljesítette. Egyrészt jelen alkotás lett az MCU leghosszabb filmje (156 perc), ám a sztori csak nagyon ritka alkalmakkor ül le, valamennyi karakter megkapta a maga játékidejét (természetesen van, aki többet, míg más mevesebbet), a drámai vonal abszolút rendben volt (de azt ne várjuk, hogy a humor száműzve lett, ó, nem!), s ami a legfőbb: végre egy igazi Marvel-nemezist kaptunk Thanos képében. A titánnak hála megjelent a valóban legyőzhetetlennek tűnő főgonosz, aki filmen belül is kapott egy valamire való háttértörténetet, amelynek köszönhetően érthetővé és világossá válnak motivációi is, továbbá a tetteinek és mondandóinak súlya is. Egy ilyen karaktert pedig (és ez tényleg nem vicc) 2008 óta várunk az MCU-ban, aki ráadásként az ördögi terve ellenére sem süllyed az egydimenzióság mocsarába. A látványra ezúttal sem tudunk panaszkodni, legyen az akár a nagy összecsapás Wakandában, akár az űrbéli kalandozások, a vizualitás most is szemkápráztató. A nagy de azonban csak most jön: ez ugyan a harmadik Bosszúállók film, s ugyan a jövőre érkező negyedik epizódnak még nincs hivatalos címe, de ebben a filmben nagyon lehetett érezni, hogy megágyaz a következő (s remélhetőleg még ambiciózusabb) kalandnak, amelyre egy évet kell várni. Jelen film ugyan önmagában rendben van, jól sikerült, de az igazi megítélését 2019 fogja elhozni, amikor a Bosszúállók néggyel lezárul egy korszak. Addig pedig találgathatunk, hogy ki éli túl, kitől búcsúzunk végleg, s azon is, hogy ki(k) tér(nek) vissza.

Még a popcornjába se nyúlt bele az ember, már bele is vágtak a lecsóba. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a film első 10 perce lemaradt volna. Alig telt el egy kis idő, de már fojtogatják Hulkot, Thort és Lokit. Utóbbinak nem sok perc jutott, bár nem vagyok benne biztos, hogy nem fogjuk még őt látni. Sajnáltam, hogy „elpatkolt”, hiszen ő az egyik kedvenc szuperhős karakterem. Az orrnélküli fő gonosz ismét előjött. Egy az egyben a Harry Potter Voldemort Nagyúrára hajaz. A történet hamar körvonalazódott, újra megismerhettük a kövek történetét. Én nem vagyok egy nagy Marvel rajongó, a főbb szereplőket ismerem. A galaxis őrzőivel lévő csigacsápos ázsiai csaj vagy az elemlámpa homlokú pali fogalmam sincs, hogy kik voltak, de ez az én műveletlenségem. Futószalag szerűen léptek be a történetben a karakterek, a Pókember gyerek még az osztálykirándulásról is meglógott. A film közepére már minden négyzetméterre jutott egy szuperhős. Túltengett a tesztoszteron a képernyőn, már zavaróan sok karakter volt, valakinek csak néhány képkocka jutott. A tinédzser Groot aranyos volt, de talán, ha három jelenetben feltűnt. dr. Strange és dr. Tony Stark rivalizálása a természet feletti, mágikus dolgok és a földhöz ragadt, tudomány összecsapása volt. Thor és Quill kakaskodása legalább helyenként vicces volt. Thor műszemes jelenete is csak arra volt jó, hogy Chris Hemsworthnek ne kelljen az egész film alatt szemfedőt hordania. Az egész film alatt némiképp túltolták az akciójeleneteket, mivel a története elég kis soványka volt, holott brutál hosszú volt a játékidő. Ennyi minden egyediséget nélkülöző, fárasztó harcot rég láttam. Thor űrszörfözése vagy Strange harca a fő gonosszal még a látványosabb jelenetek közé tartozott. Már-már kínosan sablonos volt, hogy egy akció jelenetet egy kis szerelmes enyelgés követett. Sőt a végén még a Vasember esküvője is elmaradt. A lány és mostoha apa, azaz Gamora és a fő gonosz Thamos története sem tartogatott sok meglepetést. Ekkor legalább a legyőzöm a földet, megölök mindenkit én leszek a világ ura jegelve volt, de miután Thamos megöli a lányát ismét előtérbe került a dolog és díszítgette tovább a kesztyűjét a titkos kövekkel. Teszem hozzá biztos, hogy Gamoráról is kiderül, hogy valahogy túlélte a több méteres zuhanást. A galaxis őrzőinek jeleneteit szerettem még a legjobban, bár az nem rémlett, hogy Quill ennyire hülye lett volna az előző részekben. Amikor Thor több alaklommal is lenyuszizza a mosómedve Rocket elgondolkodtam, hogy honnan tudja egyáltalán mi az a nyúl. Az ő bolygóján túl sok nincs belőle. Az sem derült ki, hogy Hulk miért nem akart átalakulni, a robot szerkős Hulk meg kicsit béna volt. Időben sem helyezték el a történetet, de meglepőek voltak a retro mobilok. A női karakterek teljesen jellegtelenek voltak. Amikor a szuper csajok összeálltak legyőzni a fő gonoszt is inkább nevetséges volt, mint látványos. Ha már a látvány szóba került, rosszat nem lehet róla mondani, de nem volt benne olyan, amit korábban más filmben nem látott az ember. Néha felcsendült néhány jobb zene, ez legalább szórakoztatott pár percig. A film az elvetemült Marvel fanok számára, akik minden korábbi részt láttak az elmúlt 10 évből nekik biztos élvezetes, de egy hétköznapi mozifannak túltolt és erőltetett az egész. Olyan érzése volt az embernek, hogy minden létező szuperhőst bele akartak tolni a történetbe.