A magyar filmipar úttörője

2017.11.20 17:14 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: <100x

1

A film egy igazi úttörő a magyar filmiparban, hiszen ilyen típusú alkotással még nem igazán találkoztunk magyar berkekben.

A Liza, a rókatündér egy felnőtteknek szóló meseként is felfogható, amely történetét tekintve megidézi a japán kultúrtörténetet, s ezzel együtt egészen különleges formavilágot teremt, amelyben összeütközik a realitás és a szürreális, álomképszerű jelenetek, vagyis a nagy magyar valóság és a japán misztikum, amely ad egy pár különleges vizuális effektet a filmhez (példaként a cseresznyevirágzás gyönyörű képi megvalósulását említhetjük). Látjuk a ’80-as 90-es évekre jellemző rendőrségi épületeket és a polgári lakások mára retrónak ható stílusát, ezen keresztül pedig az alkotók belecsempésznek egy jó nagy adag társadalomkritikát is, de mindezt nagyon finoman teszik, nem tolják bele a néző képébe. A helyszínt is úgy választják meg, hogy tökéletesen beazonosítható legyen, de mégsem tolakodó (Csudapest).

A szürrealitás egy remek dolog, pláne akkor, ha egy ilyen könnyedebb hangvételű filmben kap fontos szerepet. Címszereplőnk az igazi szerelemre vágyik, de azt vajon kiben találja meg? Fogós kérdés, de egy biztos: az udvarlóinak így vagy úgy, de csúfos végük lesz. Itt pedig beemelődik a japán kultúrából ismert mese a rókatündérekről. Meseszerűség és fekete humor ilyen kellemes elegyét nagyon ritkán láttuk viszont magyar filmnek köszönhetően! Mindez megfűszereződik egy kis japán szintipop muzsikával, hála Tomy Tani karakterének. Ami pedig még inkább szembetűnő: érdemi CGI-használatot láthattunk magyar filmben, amely nemcsak szépen lett kidolgozva, de még indokoltnak is (nem öncélúnak) mondható.

A jópofa történet mellé szerethető karaktereket is kapunk: a címszereplő mellett érdemes figyelni Bede Fazekas Szabolcs játékát, illetve Reviczky Gábor minden rezdülését! Na és persze ne felejtkezzünk el Balsai Móniról, akit én még csak most fedeztem fel magamnak (nem kevés késéssel most kezdtem el nézni a Társas játék című magyar filmsorozatot, aminek Balsai a sok jól komponált karakter mellett is egy igazi színfoltja volt). Liza szerepében remekül hozza a naiv nőt, aki egyáltalán nem veszi észre, hogy mi történik körülötte, s még azt sem tartja furcsának, hogy egy régóta halott japán pop ikon szelleme az egyetlen barátja. A magánynak ez a fajta ábrázolása is egészen egyedi.

A film megvalósulásának, a díszletnek, a kosztümöknek, a kamerakezelésnek, a narrációnak (ami ez esetben nem tűnik gagyinak, hanem pont úgy jó, ahogy van) na meg annak is, ahogyan a karaktereit kezeli, igazi Wes Anderson feelingje van. A hasonlóság annyira szembeötlő, hogy nem lehet mellette elmenni szó nélkül. S ahogy Anderson filmjeire is jellemző a megosztó fogadtatás (valakinek vagy nagyon tetszik, vagy nagyon nem), úgy a Liza, a rókatündér is egy olyan alkotás, amivel először nem nagyon tud mit kezdeni a néző, aztán ráébred, hogy egy igazi unikummal van dolga, s ilyen filmekre nagyon nagy szüksége van a magyar FILM-nek.