Bemutatkozik az új zsáner

2018.04.15 16:28 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 189x

1

Ismét csak gratulálni tudok a magyar HBO-nak, mert (én a Terápiát hagytam utoljára), az Aranyélet és a Társas játék után ismét bebizonyosodott, hogy a magyar sorozatoknak sem kell leragadnia a Barátok közt és a Jóban rosszban szintjén. Sőt! A Terápiával szinte egy új zsáner született, amivel biztos vagyok benne, hogy nem utoljára fogunk találkozni a tv képernyőjén. Bár tisztában vagyok vele, hogy a sorozat hozott sablonból dolgozik, azért nem kis dolog, hogy sikerült a magyar viszonyokra is átültetni a történetet, hazánkban ugyanis Amerikával ellentétben még nem annyira magától értetődő, hogy az emberek simán megnyílnak egy pszichológusnak, s egyáltalán mernek szakembert felkeresni, ha baj van. Könnyebb benne süppedni a problémában, s várni, hogy magától oldódjon meg.

Három évad, mind-mind újabb páciensekkel, s mindegyik évadnak valahogy más hangulat van. Ez talán abból is adódik, hogy András élete is komoly változásokon megy át (például mindegyik évadban más lakásban lakik, ami ad némi változatosságot a nézőnek is, hiszen a legtöbb részben, s ez az első évadra különösen igaz, ki sem mozdulunk a szobából, amelyben a Terápia zajlik). Mindegyik évadban sikerült olyan történeteket összeállítani, amelyekben különböző emberek változatos problémákkal küzdenek, ezáltal egy percig nem válik unalmassá a sorozat, a nézőnek mindig van mire várnia, merre halad a szereplők élete, hogyan változatja meg a szemléletüket a pszichológus, s ami sok esetben még izgalmasabb kérdéseket vetett fel, hogyan hatnak a páciensek András életére. Mácsai Pál egyszerűen csodálatos, játékán látszódik a komoly felkészültség, s ami még fontosabb: hiteles a szerepében. A szupervizor szerepére Csákányi Eszter remek választás volt, a harmadik évadban pedig Balsai Móni veszi át a szerepét, akit nem lehet nem szeretni. A terápiára érkező pácienseket pedig a magyar színész világ legjavából válogatták: vannak itt kezdők és igazi nagy kutyák, de egytől-egyig mindegyiknek elhittem, hogy problémával küzd; talán ez abból adódott, hogy a Terápia nem légből kapott problémákkal dolgozott, hanem a valós életből merített. Voltak kedvenc „napjaim”, az első évadban például Zsófi a tornászlány történetét éreztem a legerősebbnek, nem is véletlen, hogy a karakter a záró évadban is visszatér, Sztarenki Dóra nem mindennapi alakításával. A második évadban Péterfy Bori vagy éppen Kurta Niké karaktereinek sorsa tartotta izgalomban a nézőt, de remek döntés volt az is, hogy Petra és Tamás története folytatódott, s megismertük végre Misi fiukat, aki önmagában is elég komplexussal küzd, s még a szülei válását is meg kell emésztenie. A harmadik évadba pedig tényleg beletettek apait-anyait, a záráshoz méltóan erős történeteket ismerhet meg a néző, de azért nem tudom nem kiemelni Vilmányi Benett és Czintos József alakítását (Benett elképesztően tehetséges újonc, Czintos pedig egy vérbeli profi, le a kalappal előttük).

A színészi játék mellett legalább ennyire fontos a forgatókönyvírók szerepe, hiszen a Terápia nem egy akciódús jelenetekkel dúsított történet, itt az emberi sorsok sokszínűségén van a hangsúly, s ezt remekül sikerült ábrázolniuk az íróknak. Na és az i-re a pontot persze a rendezők teszik fel, mint a fantasztikus Enyedi Ildikó vagy éppen Gigor Attila és Nagypál Orsi.

A Terápia tehát éppen így jó, ahogy van. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki nem bánja, ha olyan alkotást lát, amelyben nem minden percben lőnek le egy embert, vagy robbantanak fel egy autót. Nem szabad az elején megijedni attól, hogy lassabban bontakozik ki a cselekmény, pont ez teszi izgalmassá, hogy minden egyes résszel egy lépéssel közelebb járunk ahhoz, hogy megértsük az adott szereplőt, s közben még önmagunk elemzésére is lehetőségünk nyílik. Ez a sorozat van annyira kemény, mint egy akciófilm, sőt, talán még keményebb is. Még sok ilyen igényes magyar sorozatot ide, mert ez kell nekünk…nekem legalábbis biztos!