Groteszk versenyfutás a királynő kegyeiért

2019.03.06 18:56 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 368x

0

Yorgos Lanthimos ezúttal sem okozott csalódást, sőt! Már az Egy szent szarvas meggyilkolását is csodálattal és undorral vegyes ámulattal figyeltük, A kedvenccel pedig (bár témájában nem igazán összehasonlítható a két film) ha lehet még magasabbra tette a lécet. A Két királynővel közel egy időben újabb történelmi témájú kosztümös film került a mozikba, A kedvenc azonban szerintem egyáltalán nem rontja Ronan és Robbie jutalomjátékának megítélését, hiszen szinte semmiben sem hasonlítanak. Persze mindkettőben vannak erős női személyiségek, versengés, férfiak uralta hatalom, na meg óriási abroncsos szoknyák, de kivitelezésüket tekintve teljesen más tőről fakadnak. A legalapvetőbb különbség abban rejlik, hogy míg a Két királynő halálosan komolyan veszi magát, addig A kedvenc képes saját témájából viccet kreálni, méghozzá olyan elegánsan, hogy azt öröm nézni. S közben mégsem válik komolytalanná!

A kedvenc egy vérbeli dráma, helyenként tragikomikus ízzel, ami meg kell hagyni nagyon jól áll neki! Egy pillanat alatt képes kiparodizálni a rizsporos parókákat, a barokkos táncot, vagy éppen a nemes urak megvetendő szórakozásait (libák versenyeztetése). Remekül épít a helyzetkomikumra, jól vegyíti a tényszerűséget a groteszkkel, s közben még finom kritikát is képes megfogalmazni a korabeli udvari életről, az arisztokrácia gyengeségéről, na meg az uralkodók irányíthatóságáról és döntésképtelenségéről. A film legfőbb ereje a jellemrajzokban rejlik, na meg persze a nagyszerű színészi alakításokban, hiszen abban aztán nincs hiány. Olivia Colman mesterien hozza Anne királynőt, aki körül lényegében az egész cselekmény zajlik, a körülötte lévő többi szereplő mindent, de mindent Anne miatt tesz, hiszen legyen ő akármennyire is meggyötört, beteges, kissé butácska és határozatlan, rajta múlik az, hogy kinek érvényesülnek a vágyai, hogy kinek a szava lesz döntő, ki lesz kegyvesztett és ki kedvenc. Colman olyan sokoldalúan formálja meg ezt a karaktert, hogy sosem lehet tudni, mit várhatunk tőle a következő jelenetben. Egyik pillanatban megvetjük, a másikban pedig szánjuk őt, s egy elejtett félmondat elég ahhoz, hogy megváltozzon róla a néző véleménye, ahogy finoman adagolják nekünk a múltbéli életét (lásd, 17 gyermek elvesztése, amelyet 17, a szobában ide-oda ugráló nyúl szimbolizál nekünk).

Na és a kegyeiért versengő két nő: Lady Sarah és Abigail, vagyis Rachel Weisz és Emma Stone, hol az egyik, hol a másik sziporkázik, ember legyen a talpán, akinek sikerül megítélnie, melyikük nyújtott jobb alakítást. Én inkább nem vállalkozom rá! Bár tény, hogy Stone-t még nem láttam ilyen intrikus, gonoszkás szerepben, de neki ez is jól áll. Mi nem? S akiről kevesebb szó esik, pedig szerintem nagyot dob a végeredményen: Nicholas Hoult, aki vérbeli pipogyát hoz, de a fifikásabb fajtából, a háttérből tökéletesen mozgatja a szálakat a neki tetsző módon.

A 18. századi Angliában játszódó történetben ádáz csata folyik a királynő kegyeiért: mindenki a maga módján szeretne közel kerülni a hatalomhoz (s ott is maradni), vagyis az uralkodó „kedvence” lenni. Láthatunk egy felemelkedés és egy hanyatlás sztoriját, a hangsúly azonban itt is a hogyanon van. Hiszen Lanthimos nagyszerűen érzékelteti, hogy ez a versenyfutás a maga módján mennyire groteszk, s ebből kifolyólag a szilárdnak tűnő jellemek fokozatosan torzulnak (nem véletlen az, hogy az operatőr, Robbie Ryan helyenként halszemoptikát is alkalmaz, ezzel is érzékeltetve nemcsak a környezet, hanem a karakterek deformálódását). A kedvenc végeredményben tehát egy elborultnak tűnő, de a maga egyedi módján egy rendkívül szórakoztató darab lett a görög rendező filmográfiájában, melyben bőven kapunk ízelítőt a női intrikákból, valamint politikai és társadalmi szatírából, megspékelve három „királynői” alakítással. Ugyan a három Oscar-jelölt színésznő közül „csak” Colman vihette haza az aranyszobrot (szerény meglátásunk szerint teljes joggal), de a Weisz-Stone alkotta mellékszereplő duó is minden elismerést megérdemel! A kedvenc (stílszerűen) az idei díjszezonban az egyik legkedvencebb filmünkké avanzsált, szerethető furcsasága miatt!